This is default featured slide 1 title
Go to Blogger edit html and find these sentences.Now replace these sentences with your own descriptions.This theme is Bloggerized by Lasantha Bandara - Premiumbloggertemplates.com.
This is default featured slide 2 title
Go to Blogger edit html and find these sentences.Now replace these sentences with your own descriptions.This theme is Bloggerized by Lasantha Bandara - Premiumbloggertemplates.com.
This is default featured slide 3 title
Go to Blogger edit html and find these sentences.Now replace these sentences with your own descriptions.This theme is Bloggerized by Lasantha Bandara - Premiumbloggertemplates.com.
This is default featured slide 4 title
Go to Blogger edit html and find these sentences.Now replace these sentences with your own descriptions.This theme is Bloggerized by Lasantha Bandara - Premiumbloggertemplates.com.
This is default featured slide 5 title
Go to Blogger edit html and find these sentences.Now replace these sentences with your own descriptions.This theme is Bloggerized by Lasantha Bandara - Premiumbloggertemplates.com.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sorozatkritika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sorozatkritika. Összes bejegyzés megjelenítése
2016. október 23., vasárnap
2016. október 14., péntek
Pilotkritika: The Good Place
A teljes poszt ezentúl itt érhető el: http://media-vilaga.hu/pilotkritika-the-good-place/
2016. október 11., kedd
2016. október 8., szombat
2016. október 5., szerda
2016. szeptember 22., csütörtök
Empire: A második évadról
A teljes poszt ezentúl itt érhető el: http://media-vilaga.hu/empire-a-masodik-evadrol/
Az előző szezon nyitva hagyott kérdései közül kétségkívül Lucious börtönbe kerülése tűnt számomra a legérdekesebbnek, amit a szabadulásának köszönhetően két rész alatt gyorsan fel is oldottak. Ezt egy oltárian kihagyott ziccernek éreztem, több szempontból is. Egyrészt szívesen láttam volna a nagy Lucious Lyont szenvedni egy kicsit a négy fal között - ami sajnos arra a kis időre sem következett be, hiszen nagyon hamar a börtön hierarchia szintjének csúcsára került - másrészt a nélküle történő Empire vezetésére is kíváncsi lettem volna. Két pozitívumot tudok ide kötni, mégpedig Frank Gathers megöletését, aki még Luciousnál is hatványozottabban veszélyes fickónak tűnt, illetve azt, hogy Frank által Freda is képbe került.
Freda egyértelműen az évad pozitív meglepetése, akivel az elején semmiféleképpen sem tudtam szimpatizálni. Ennek leginkább az lehetett az oka, hogy állandóan csakis Lucious oldalán láthattuk, de banyek, miután rájött, hogy nem feltétlenül lehet megbízni benne, és egyre többször kereste Jamal társaságát, na annál a pontnál indult el egy kevésbé látványos ugyan de annál szebb karakterfejlődés. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a kedvenc szereplőmmé nőtte ki magát, mert ahhoz még nagyon hosszú utat kellene megtennie, mégis egyre jobban szimpatizálok vele, és egyáltalán nem bánnám, ha a harmadik évadban is viszonylag sokszor feltűnne majd.
Ami pedig a többieket illeti, nos Cookie-ban ezúttal sem kellett csalódnom. Az új cég beindítását zseniális ötletnek tartottam, ezért is fogadtam kétkedve amikor végül az Empire leányvállalata lett, ám úgy tűnik, hogy egyelőre megtarthatta önállóságát. Míg a szakmai élete egyre inkább beindulni látszott, addig a szerelem terén sajnos nagyon nincs szerencséje. Igenis szép párost alkotott a behajtóval, éppen ezért sajnáltam, amiért olyan gyorsan és tragikusan ért véget a kapcsolatuk. Cookie mellett egyébként Andre és a felesége, Rhonda hozta még a szokásos formájukat, míg Hakeem esetében egyre nagyobb fejlődéseknek lehettünk szemtanúi akár a házassági szándékot, akár az új cége iránti kitartást nézve, ezt pedig valóban öröm volt nézni.
Míg tehát a Lyon dinasztia legtöbb képviselője nem okozott számomra túl nagy meglepetéseket, addig Jamal már annál inkább ám egyáltalán nem pozitív, sokkal inkább negatív értelemben. Nem értettem a hirtelen pálfordulását az apja felé, és ezáltal azt, ahogyan próbálta ellökni magától anyját, akinek valójában nagyon sok mindent köszönhet. Aztán persze rendeződött ez a vonal, majd a párkapcsolatában hozott olyan döntéseket, amelyekkel nem feltétlenül értettem egyet, ráadásul hihetetlenül hamar lezárta ezt a fejezetet, ez pedig valljuk be, nem tűnt túlságosan hitelesnek. Mindezt valahol kompenzálni tudta a dalaival, amelyek ezúttal is zseniális alkotások lettek. Továbbra is nagyon erős a sorozat zenei felhozatala, több kedvencet is avattam, amelyekről majd egy külön posztban részletesen is beszámolok. Azt azért meg szeretném jegyezni, hogy idén mintha jóval több dal épült volna Jussie Smollett köré, amivel nekem alapesetben semmi bajom sem volt, hiszen nagyon szeretem a hangszínét, de mégsem ártana több húzóarc is ezügyben.
A szappanos vonalakról szándékosan nem ejtettem egy szót sem, amit a meglepően keveset feltűnt Anika képviselt a legjobban, az évadzáró epizódban azonban mégiscsak sikerült még nagyobb túlzásokba esni. Ezt a fajta érdekházasságot, ami Anika és Lucious között kötettett még az én gyomrom sem képes bevenni, pláne annak fényében, hogy emiatt már tényleg a végtelenségig húzzák Cookie és Lucious kapcsolatát. Nagyon itt lenne már az ideje, hogy végre kiderítsék, van-e még esélyük a közös jövőjük, vagy sem. Ennél már csak a nagy cliffhanger bevetése a még idegesítőbb. Bármennyire erős karakternek is tartom Anika-t, és hiába követett el sokkal több hibát Rhonda, ha választani lehetne közülük, akkor egyértelműen Anika érdemelné meg leginkább a halált, hiszen megbocsáthatatlanul cselekedett azáltal, hogy szándékosan elérte Rhonda vetélését. Nos, a kritika megírása után meg is nézem, hogy mégis hogyan döntöttek az írók, hiszen a tengerentúlon pontosan tegnap rajtolt el a harmadik évad.
Freda egyértelműen az évad pozitív meglepetése, akivel az elején semmiféleképpen sem tudtam szimpatizálni. Ennek leginkább az lehetett az oka, hogy állandóan csakis Lucious oldalán láthattuk, de banyek, miután rájött, hogy nem feltétlenül lehet megbízni benne, és egyre többször kereste Jamal társaságát, na annál a pontnál indult el egy kevésbé látványos ugyan de annál szebb karakterfejlődés. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a kedvenc szereplőmmé nőtte ki magát, mert ahhoz még nagyon hosszú utat kellene megtennie, mégis egyre jobban szimpatizálok vele, és egyáltalán nem bánnám, ha a harmadik évadban is viszonylag sokszor feltűnne majd.
Ami pedig a többieket illeti, nos Cookie-ban ezúttal sem kellett csalódnom. Az új cég beindítását zseniális ötletnek tartottam, ezért is fogadtam kétkedve amikor végül az Empire leányvállalata lett, ám úgy tűnik, hogy egyelőre megtarthatta önállóságát. Míg a szakmai élete egyre inkább beindulni látszott, addig a szerelem terén sajnos nagyon nincs szerencséje. Igenis szép párost alkotott a behajtóval, éppen ezért sajnáltam, amiért olyan gyorsan és tragikusan ért véget a kapcsolatuk. Cookie mellett egyébként Andre és a felesége, Rhonda hozta még a szokásos formájukat, míg Hakeem esetében egyre nagyobb fejlődéseknek lehettünk szemtanúi akár a házassági szándékot, akár az új cége iránti kitartást nézve, ezt pedig valóban öröm volt nézni.
Míg tehát a Lyon dinasztia legtöbb képviselője nem okozott számomra túl nagy meglepetéseket, addig Jamal már annál inkább ám egyáltalán nem pozitív, sokkal inkább negatív értelemben. Nem értettem a hirtelen pálfordulását az apja felé, és ezáltal azt, ahogyan próbálta ellökni magától anyját, akinek valójában nagyon sok mindent köszönhet. Aztán persze rendeződött ez a vonal, majd a párkapcsolatában hozott olyan döntéseket, amelyekkel nem feltétlenül értettem egyet, ráadásul hihetetlenül hamar lezárta ezt a fejezetet, ez pedig valljuk be, nem tűnt túlságosan hitelesnek. Mindezt valahol kompenzálni tudta a dalaival, amelyek ezúttal is zseniális alkotások lettek. Továbbra is nagyon erős a sorozat zenei felhozatala, több kedvencet is avattam, amelyekről majd egy külön posztban részletesen is beszámolok. Azt azért meg szeretném jegyezni, hogy idén mintha jóval több dal épült volna Jussie Smollett köré, amivel nekem alapesetben semmi bajom sem volt, hiszen nagyon szeretem a hangszínét, de mégsem ártana több húzóarc is ezügyben.
A szappanos vonalakról szándékosan nem ejtettem egy szót sem, amit a meglepően keveset feltűnt Anika képviselt a legjobban, az évadzáró epizódban azonban mégiscsak sikerült még nagyobb túlzásokba esni. Ezt a fajta érdekházasságot, ami Anika és Lucious között kötettett még az én gyomrom sem képes bevenni, pláne annak fényében, hogy emiatt már tényleg a végtelenségig húzzák Cookie és Lucious kapcsolatát. Nagyon itt lenne már az ideje, hogy végre kiderítsék, van-e még esélyük a közös jövőjük, vagy sem. Ennél már csak a nagy cliffhanger bevetése a még idegesítőbb. Bármennyire erős karakternek is tartom Anika-t, és hiába követett el sokkal több hibát Rhonda, ha választani lehetne közülük, akkor egyértelműen Anika érdemelné meg leginkább a halált, hiszen megbocsáthatatlanul cselekedett azáltal, hogy szándékosan elérte Rhonda vetélését. Nos, a kritika megírása után meg is nézem, hogy mégis hogyan döntöttek az írók, hiszen a tengerentúlon pontosan tegnap rajtolt el a harmadik évad.
Értékelés: 7/10.
Mindent összevetve egy erős hét pontot mindenképpen megérdemel az Empire, és ha egy másik mezei sorozatról lenne szó, akkor még a nyolc pontot is megkockáztatnám a látottakra, azonban az Empire olyan erős első évadot tett le az asztalra, hogy többre nem tudom értékelni. Egyértelműen nem tett jót a megnövelt epizódszám, ám mivel a harmadik évad is tizennyolc résszel lesz képernyőn, remélem a készítők tanultak a hibáiból, és az első évadhoz hasonló minőségre számíthatunk majd a folytatásban.
Mindent összevetve egy erős hét pontot mindenképpen megérdemel az Empire, és ha egy másik mezei sorozatról lenne szó, akkor még a nyolc pontot is megkockáztatnám a látottakra, azonban az Empire olyan erős első évadot tett le az asztalra, hogy többre nem tudom értékelni. Egyértelműen nem tett jót a megnövelt epizódszám, ám mivel a harmadik évad is tizennyolc résszel lesz képernyőn, remélem a készítők tanultak a hibáiból, és az első évadhoz hasonló minőségre számíthatunk majd a folytatásban.
2016. szeptember 10., szombat
Awkward (Kínos): Kritika az ötödik és egyben utolsó évadról
Mindent összevetve hiányozni fog a sorozat.
Szinte hihetetlen, de közel másfél éve fejeztem be a negyedik évadot, így már természetesen nagyon hiányzott a csapat. Bár leírhatatlanul kíváncsi voltam, hogy mégis mi fog történni a szereplőkkel a ballagást követően, mégis okkal halogattam a darát, hiszen tudtam, hogy az ötödik évaddal végérvényesen véget ér az Awkward, ami a hullámzó minőség ellenére is rettentően a szívemhez nőtt. Elöljáróban annyit mindenképpen elárulhatok, hogy az utolsó szezon hűen tükrözte a címét, és egyes epizódokat sajnos valóban eléggé kínos volt végignézni. A sorozat tehát a gyermekbetegségeit magán hordozva búcsúzott a rajongóitól, ami miatt nincs keserű szájíz bennem, a lezárás semmilyensége miatt viszont igenis haragszom.
Figyelem! Spoileresen folytatom a továbbiakban.
Nagyon örülök, amiért még a dara előtt megfogadtam magamnak, hogy ezúttal nem leszek túlságosan kritikus a Jenna-Matty párossal szemben, ugyanis így sokkal jobban tudtam élvezni az epizódokat. Ez különösen igaz az évad első felére, ahol a végzős csínytevések és a mellékszereplők külön sztorijai bőven kárpótolták azért a tényért, hogy Jenna és Matty milyen sok idő után jöttek csak újra össze. Ehhez kapcsolódóan egyébként a Szex és New Yorkra hajazó rész különösen tetszett, sőt tulajdonképpen számomra ez az epizód volt az évad csúcspontja, Jenna korábbi barátai ugyanis alaposan helyretették a lányt, ezzel pedig az én szememet is felnyitották, ekkor realizálódott bennem ugyanis, hogy Jenna a magabiztossága ellenére sajnos mindig is igen nagy mértékben függött a fiúitól.
Míg tehát az évad első felében inkább csak Jenna szerelmi életével foglalkoztak az írók, addig a második felvonásban már a munkára is nagyobb hangsúlyt fektettek. Mindenképpen jó döntésnek bizonyult egy szerkesztőséget megtenni a középpontnak, hiszen így Jenna visszatérhetett a lételeméhez, vagyis az íráshoz. Üdítő volt nézni a publikálásból fakadó konfliktusokat az ott dolgozó emberekkel, akik a maguk különcségük miatt remekül beleillettek a sorozatba. Mégis én leginkább annak örültem, hogy az Idea Binnek köszönhetően ismét képbe került Luke, aki véleményem szerint mérföldekkel jobban illik Jennához, mint Matty. Az évad második része tehát számomra igen kedvezően alakult, egészen az utolsó epizódig, amikor is minden ésszerűséget felrúgva Jenna végül ismét Matty mellett kötött ki...
Szerencsére a mellékszereplőkben ezúttal sem kellett csalódnom, hiszen Sadie és Tamara hozták a tőlük megszokott szokásos formájukat. Ugyan öt évadot kellett rá várni, hogy a főszereplőknek történő asszisztálásnál/tanácsadásnál jóval nagyobb teret is kapjanak, mégis megérte. Ráadásul az írók tényleg nagyon kedveztek nekem, hiszen a több kisebb sztorit is kaptak a lányok. A legváratlanabb mégis legfantasztikusabb fordulat egyértelműen az volt, hogy a főiskola során legjobb barátnők lettek. Egészen egyszerűen imádtam a közös jeleneteiket, úgyhogy én továbbra is tartom magam ahhoz a kijelentésemhez, miszerint egy spin-off sorozatot nagyon megérdemeltek volna, ezáltal pedig nem ért volna véget az Awkward által képviselt egyedi stílusú tv show. Kár, hogy sem a készítők, sem pedig a csatorna nem látott elég fantáziát ahhoz, hogy megvalósulhasson a projekt.
Visszatérve a kritika tárgyára, összességében jól szórakoztam a darálás alatt, és nagyjából meg vagyok elégedve a látottakkal, azt pedig szeretném kihangsúlyozni, hogy mindenképpen jót tett a sorozatnak, hogy kiléptek a középiskolai közegből, még annak ellenére is, hogy így a csodálatos Valerie kikerült a látótérből, és csupán egy rész erejéig tért vissza. Egyes egyedül az utolsó résszel vagyok nagyon elégedetlen. A menjünk vissza a táborba, ahol minden elkezdődött momentumot remek húzásnak tartom, ráadásul így valamilyen szinten kapott egy kisebb keretet a sorozat, ugyanakkor olyan szinten nyitva hagyták a nagyobb szálakat, hogy ezt semmiféleképpen sem lehet felfogni utolsó résznek.
Szerencsére a mellékszereplőkben ezúttal sem kellett csalódnom, hiszen Sadie és Tamara hozták a tőlük megszokott szokásos formájukat. Ugyan öt évadot kellett rá várni, hogy a főszereplőknek történő asszisztálásnál/tanácsadásnál jóval nagyobb teret is kapjanak, mégis megérte. Ráadásul az írók tényleg nagyon kedveztek nekem, hiszen a több kisebb sztorit is kaptak a lányok. A legváratlanabb mégis legfantasztikusabb fordulat egyértelműen az volt, hogy a főiskola során legjobb barátnők lettek. Egészen egyszerűen imádtam a közös jeleneteiket, úgyhogy én továbbra is tartom magam ahhoz a kijelentésemhez, miszerint egy spin-off sorozatot nagyon megérdemeltek volna, ezáltal pedig nem ért volna véget az Awkward által képviselt egyedi stílusú tv show. Kár, hogy sem a készítők, sem pedig a csatorna nem látott elég fantáziát ahhoz, hogy megvalósulhasson a projekt.
Visszatérve a kritika tárgyára, összességében jól szórakoztam a darálás alatt, és nagyjából meg vagyok elégedve a látottakkal, azt pedig szeretném kihangsúlyozni, hogy mindenképpen jót tett a sorozatnak, hogy kiléptek a középiskolai közegből, még annak ellenére is, hogy így a csodálatos Valerie kikerült a látótérből, és csupán egy rész erejéig tért vissza. Egyes egyedül az utolsó résszel vagyok nagyon elégedetlen. A menjünk vissza a táborba, ahol minden elkezdődött momentumot remek húzásnak tartom, ráadásul így valamilyen szinten kapott egy kisebb keretet a sorozat, ugyanakkor olyan szinten nyitva hagyták a nagyobb szálakat, hogy ezt semmiféleképpen sem lehet felfogni utolsó résznek.
A teljes ötödik etap nyolc pontot megérdemelne, azonban a finálé miatt kénytelen vagyok levonni egy pontot. Tüske mindenesetre nem maradt bennem az értelmetlen lezárás miatt, azonban mégiscsak bosszantó, pláne annak fényében, hogy a készítők nagyon is tisztában voltak azzal, hogy nem lesz folytatás. Nincs mit tenni, öt évaddal sajnos véget ért az Awkward, kétségkívül nagyon fog hiányozni a sorozat, és minden hibája ellenére csakis a jóra fogok visszagondolni. :)
2016. szeptember 6., kedd
The 100: A harmadik évadról
Nem volt annyira összetett a sorozat, mint korábban.
A sorozathoz megszokott jókedvvel kezdtem neki a harmadik szezon darálásának, ami igencsak izgalmasan nyitott, aztán a közepére sajnos kicsikét belassult a sztori, de a végére ismét összeszedték magukat az írók, így összességében méltón zárult az etap, és kellően meghozták a kedvem a folytatáshoz, amire azonban még várni kell, hiszen a midseasonban fog csak visszatérni. A hullámzó minőség, és a feltűnően kevesebb WTF fordulatok ellenére mégis a The 100 volt az a széria, ami a nyáron darált sorozatok közül a legstabilabban teljesített, így teljes joggal nyerte meg A nyár legjobb drámai sorozata kategóriát.
Figyelem! Spoileresen folytatom a továbbiakban.
Ahogy az várható volt, a második évad utolsó részében felvetett Alie által kapcsolatos szál volt idén a középpontban, ami sajnálatos módon közel sem volt olyan érdekes, mint a tavalyi Mount Weatherhez köthető események. Hiába próbálták részről-részre tágítani a horizontot, azáltal, ahogyan összekapcsolták az égiek és a földiek múltját, amit ugyan nagyon jó ötletnek tartottam, mégis szerintem túlságosan elhúzták az egészet, és emiatt alakultak ki azok a bizonyos hullámvölgyek az évad közepén. Azért mindenesetre jár az elismerés a készítőknek, amiért elárulták és egyben bemutatták nekünk nekünk, hogy mégis miért vagyis jobban mondva ki miatt következett be az a bizonyos nukleáris robbanás, ezáltal még kevesebb lett a megválaszolatlan kérdések száma, valamint a precizitásukról is tanúbizonyságot tettek azáltal, hogy a Mount Weather egyetlen túlélőjének a sorsára is pont került.
Ha már a kérdéseknél járunk, morális kérdésekből ezúttal sem volt hiány, a Fény Városa pedig talán még összetettebb és megosztóbb álláspontokat vetett fel, mint eddig bármi korábban. Az évadzáró epizódig teljes mértékben elítéltem Alie módszereit, ám amikor Clarke szembesítette a tetteivel, akkor valamilyen szinten megértettem Alie érveit, mégis azzal, ahogyan befolyásolta az emberek cselekedeteit és ezáltal megfosztotta őket a szabad döntés jogától, egyáltalán nem bántam amiért végül pont került erre a fejezetre. Mondjuk arra azért kíváncsi leszek, hogy az Alie által megjósolt jövő valóban bekövetkezik-e, vagy sem. Én annak örülnék a legjobban, ha nem olyan irányba haladnának az események, ugyanis nehezen tudok kiutat elképzelni abból a helyzetből, de meglátjuk mi lesz.
A legnagyobb problémám a WTF fordulatok hiánya volt, és azon belül is az a fajta, amikor olyan létfontosságú karakterektől vagyunk kénytelenek búcsúzni, akiknek a halála csak még inkább előbbre lendítik a sztorit. Ezzel persze nem azt mondom, hogy Lincoln és Lexa halála nem viselt volna meg, hiszen mindkét karaktert nagyon szerettem, és mindkettőjükben láttam még potenciált, mégsem volt olyan drámai és váratlan mint mondjuk Finn halála tavaly. Legyünk őszinték, ezúttal nem voltak tökösek az írók, mert Pike mellett Jaha is egyértelműen megérdemelte volna a halált, de Clarke kínzása is akkor lett volna a leghatásosabb ha Abigail nem szabadul ki a hurokból és valóban életét veszti, még annak ellenére is, hogy alapesetben egy igen erős szereplőnek tartom.
A kiszámíthatatlan fordulatok hiányát azért részben kompenzálja az új szereplők érkezése, részben pedig az, hogy a szerelmi szálak továbbra is megmaradtak a háttérben. A romantikát Lexa és Clarke után minden kétséget kizárólag Murphy és újdonsült barátnője képviselte, aminek a kibontakozását valóban öröm volt nézni, ahogy Murphy kisebb karakterfejlődését is. Sosem hittem volna, hogy ő egyszer még a jó oldalon fog állni, erre tessék, megtörtént, bár gyanítom, hogy nem lesz ez hosszútávú, de ez nem is baj, hiszen pont azért kedveltem meg, amilyen.
Visszatérve az új arcokra, a maguk módján eléggé érdekesek, a legjobban mégis Pike nyűgözött le, aki rettentő negatív karakter volt a számomra, és mielőbbi halálát kívántam, ehhez képest elég sokáig kihúzta. Hozzá köthető Bellamy kifordulása is, akinek a barátnője eléggé a semmiből jött, és már akkor sejtettem, hogy nem lesz hosszú életű. Teljes mértékben megértettem a viselkedésének megváltozását, és noha legszívesebben lekevertem volna neki egy pofont amiért ő is közrejátszott Lincoln halálában, mindettől csak még reálisabb, még életszerűbb lett a karakter. Kíváncsi leszek, hogy ezek után milyen lesz a viszony közte és Octavia között, akit sajnos feltűnően kevés szerepet kapott idén...
Figyelem! Spoileresen folytatom a továbbiakban.
Ahogy az várható volt, a második évad utolsó részében felvetett Alie által kapcsolatos szál volt idén a középpontban, ami sajnálatos módon közel sem volt olyan érdekes, mint a tavalyi Mount Weatherhez köthető események. Hiába próbálták részről-részre tágítani a horizontot, azáltal, ahogyan összekapcsolták az égiek és a földiek múltját, amit ugyan nagyon jó ötletnek tartottam, mégis szerintem túlságosan elhúzták az egészet, és emiatt alakultak ki azok a bizonyos hullámvölgyek az évad közepén. Azért mindenesetre jár az elismerés a készítőknek, amiért elárulták és egyben bemutatták nekünk nekünk, hogy mégis miért vagyis jobban mondva ki miatt következett be az a bizonyos nukleáris robbanás, ezáltal még kevesebb lett a megválaszolatlan kérdések száma, valamint a precizitásukról is tanúbizonyságot tettek azáltal, hogy a Mount Weather egyetlen túlélőjének a sorsára is pont került.
Ha már a kérdéseknél járunk, morális kérdésekből ezúttal sem volt hiány, a Fény Városa pedig talán még összetettebb és megosztóbb álláspontokat vetett fel, mint eddig bármi korábban. Az évadzáró epizódig teljes mértékben elítéltem Alie módszereit, ám amikor Clarke szembesítette a tetteivel, akkor valamilyen szinten megértettem Alie érveit, mégis azzal, ahogyan befolyásolta az emberek cselekedeteit és ezáltal megfosztotta őket a szabad döntés jogától, egyáltalán nem bántam amiért végül pont került erre a fejezetre. Mondjuk arra azért kíváncsi leszek, hogy az Alie által megjósolt jövő valóban bekövetkezik-e, vagy sem. Én annak örülnék a legjobban, ha nem olyan irányba haladnának az események, ugyanis nehezen tudok kiutat elképzelni abból a helyzetből, de meglátjuk mi lesz.
A legnagyobb problémám a WTF fordulatok hiánya volt, és azon belül is az a fajta, amikor olyan létfontosságú karakterektől vagyunk kénytelenek búcsúzni, akiknek a halála csak még inkább előbbre lendítik a sztorit. Ezzel persze nem azt mondom, hogy Lincoln és Lexa halála nem viselt volna meg, hiszen mindkét karaktert nagyon szerettem, és mindkettőjükben láttam még potenciált, mégsem volt olyan drámai és váratlan mint mondjuk Finn halála tavaly. Legyünk őszinték, ezúttal nem voltak tökösek az írók, mert Pike mellett Jaha is egyértelműen megérdemelte volna a halált, de Clarke kínzása is akkor lett volna a leghatásosabb ha Abigail nem szabadul ki a hurokból és valóban életét veszti, még annak ellenére is, hogy alapesetben egy igen erős szereplőnek tartom.
A kiszámíthatatlan fordulatok hiányát azért részben kompenzálja az új szereplők érkezése, részben pedig az, hogy a szerelmi szálak továbbra is megmaradtak a háttérben. A romantikát Lexa és Clarke után minden kétséget kizárólag Murphy és újdonsült barátnője képviselte, aminek a kibontakozását valóban öröm volt nézni, ahogy Murphy kisebb karakterfejlődését is. Sosem hittem volna, hogy ő egyszer még a jó oldalon fog állni, erre tessék, megtörtént, bár gyanítom, hogy nem lesz ez hosszútávú, de ez nem is baj, hiszen pont azért kedveltem meg, amilyen.
Visszatérve az új arcokra, a maguk módján eléggé érdekesek, a legjobban mégis Pike nyűgözött le, aki rettentő negatív karakter volt a számomra, és mielőbbi halálát kívántam, ehhez képest elég sokáig kihúzta. Hozzá köthető Bellamy kifordulása is, akinek a barátnője eléggé a semmiből jött, és már akkor sejtettem, hogy nem lesz hosszú életű. Teljes mértékben megértettem a viselkedésének megváltozását, és noha legszívesebben lekevertem volna neki egy pofont amiért ő is közrejátszott Lincoln halálában, mindettől csak még reálisabb, még életszerűbb lett a karakter. Kíváncsi leszek, hogy ezek után milyen lesz a viszony közte és Octavia között, akit sajnos feltűnően kevés szerepet kapott idén...
Értékelés: 8/10.
Bármennyire is tűnhet negatív hangvételűnek a kritika, összességében jól szórakoztam a darálás alatt, úgyhogy egy erős nyolc pontot és A nyár legjobb drámai sorozata címet mindenképpen megérdemli a The CW egyedi stílusú sorozata. A negyedik évad tehát csak a midseasonban fog elrajtolni, az eddigiektől eltérően csupán 13 epizóddal lesz majd képernyőn, amit tulajdonképpen nem is bánok, hiszen így remélhetőleg a teljes évad a toppon lesz majd, és nem húznak el egyes szálakat tovább a kelleténél.
Bármennyire is tűnhet negatív hangvételűnek a kritika, összességében jól szórakoztam a darálás alatt, úgyhogy egy erős nyolc pontot és A nyár legjobb drámai sorozata címet mindenképpen megérdemli a The CW egyedi stílusú sorozata. A negyedik évad tehát csak a midseasonban fog elrajtolni, az eddigiektől eltérően csupán 13 epizóddal lesz majd képernyőn, amit tulajdonképpen nem is bánok, hiszen így remélhetőleg a teljes évad a toppon lesz majd, és nem húznak el egyes szálakat tovább a kelleténél.
2016. augusztus 30., kedd
Faking It (Simlis spinék): Véget ért egy igazán szerethető sorozat!
Hiányozni fog a sorozat.
Idén májusban nemcsak az MTV népszerű sorozata, az Awkward ért véget, hanem a Faking It is, azzal a különbséggel, hogy míg az Jennáék esetében régóta lehetett tudni, hogy az ötödik évad lesz az utolsó, addig az utóbbinál eléggé váratlanul ért a kasza híre. Rettentően sajnálom, amiért nem találtak többen rá a szériára, hiszen olyan témákat boncolgatott a Faking It, amikről igenis beszélni kell, a véget értével pedig voltaképpen hiány keletkezett a sorozatpalettán.
Visszaolvasva az eddig megírt kritikákat a sorozattal kapcsolatban, a stílusa és humora miatt az elején valóban egyfajta Awkward klónnak lehetett elkönyvelni, ám az idő előrehaladtával egyre inkább kezdte levetkőzni ezt a jelzőt, és a harmadik évadban végre sikerült egy egészen egyedi légkört kialakítaniuk a készítőknek. Sajnos túl későn jutottak el eddig a pontig, hiszen addigra a nézők majdnem fele elpártolt a sorozattól, amit valahol megértem, a második évad második fele ugyanis nagyon gyengére sikeredett a szerelemi háromszöget erőltetésének köszönhetően. Többek között ezért sem írtam kritikát a látottakról, ettől függetlenül mégsem tudnám teljes kudarcnak megítélni a látottakat, hiszen ha a főszál nem is jött be annyira, ott volt Lauren és Shane, akik mondhatni megmentették a sorozatot a hozzájuk kapcsolódó érdekes sztorikkal.
Nagyon nehéz konkrét esetek említése nélkül megfogalmazni a kritikát, éppen ezért a továbbiakban Spoileres leszek, és csakis kizárólag a harmadik évadról írom le a véleményem.
A szóban forgó harmadik etap talán azért is működött ennyire jól, mert az eddig nagyon erőltetett szerelmi háromszög a háttérbe került azáltal, hogy Karma és Amy esetében is kibontakozóban volt a romantika, ráadásul mindezt annyira jól felépítették az írók, hogy valóban öröm volt nézni. Na jó, az igazat megvallva azért nem teljesen felhőtlen az öröm, hiszen Sabrina nagyon nem lopta be magát a szívembe a cselekedetei miatt, de az évadzáró epizódban már őszintének tűnt a lány, úgyhogy nincs bennem tüske emiatt. És különben is, Amy megérdemli a boldogságot, akinél remekebb és szerethetőbb karaktert keresve sem lehet találni a sorozatban. Most sem hazudtolta meg önmagát, különösen igaz ez arra a részre, amikor a középiskola diákjainak fel kellett címkéket kellett választanuk, hogy ne maradjon el a téli szünet. Remek beszédet mondott a lány, akit olyan jól árnyaltak a három évad alatt az írók, hogy egyértelműen Amy lett a kedvencem, de csakis Laurennel együtt.
Laurennel kapcsolatban sajnos kénytelen vagyok megjegyezni azt a tényt, hogy nem aknázták ki teljesen az interszexualitásából fakadó lehetőségeket, de gyanítom ez az idő rövidségének köszönhető, ugyanis Laruen pont most jutott el addig a pontig, hogy már tulajdonképpen nem szégyenkezett emiatt, sőt valamilyen szinten kommunikálni is képes volt ezzel kapcsolatban, elég csak a videokamerás, "reality készítéses" részre gondolni. A lány humorát és egyéniségét egyébként továbbra is imádtam, egyáltalán nem bántam, amiért szinte az utolsó pillanatban, de belebegtették nekünk azt, hogy a Liam iránt esetleg többet is érez, szerintem igenis jó párost alkottak volna, annak köszönhetően a két karakter egymáshoz viszonyítva teljesen tűz és víz.
Az utolsó évad során egy újabb komoly témát is feszegetett a sorozat, ez pedig a transzneműség volt, amelyet Noah karakterén keresztül próbáltak bemutatni. Bevallom őszintén, mivel sem a személyesen, sem pedig más sorozatokban nem találkoztam még nagyon transznemű szereplőkkel, kifejezetten jó volt nézni az ezzel kapcsolatos fejleményeket, hiszen sokat tanultam az esetből, arról nem is beszélve, hogy csak ilyenkor eszmél rá az ember, hogy mit is érezhet az ilyen személy. Attól pedig csak még reálisabb lett az egész, hogy emiatt a szülei kvázi kitagadták szegény srácot. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy Noah miatt Shane mekkora karakterfejlődésen ment keresztül.
Értékelés: 9/10.
Bármennyire is szeretném, maximális pontszámot nem tudok adni a harmadik évadra, egy erős kilencest azért bátran kiszórok rá. Ezennel pedig emelem a kalapom az írók és a teljes stáb előtt, amiért ilyen fontos témákhoz mertek nyúlni, közben mégis akadtak humoros na és persze kínos események is, de ettől volt olyan jó. A Faking It véget értével mindenképpen hiány alakult ki a sorozatpalettán, amit jelen pillanatban csak a The Fosters képes pótolni valamilyen szinten.
Nagyon nehéz konkrét esetek említése nélkül megfogalmazni a kritikát, éppen ezért a továbbiakban Spoileres leszek, és csakis kizárólag a harmadik évadról írom le a véleményem.
A szóban forgó harmadik etap talán azért is működött ennyire jól, mert az eddig nagyon erőltetett szerelmi háromszög a háttérbe került azáltal, hogy Karma és Amy esetében is kibontakozóban volt a romantika, ráadásul mindezt annyira jól felépítették az írók, hogy valóban öröm volt nézni. Na jó, az igazat megvallva azért nem teljesen felhőtlen az öröm, hiszen Sabrina nagyon nem lopta be magát a szívembe a cselekedetei miatt, de az évadzáró epizódban már őszintének tűnt a lány, úgyhogy nincs bennem tüske emiatt. És különben is, Amy megérdemli a boldogságot, akinél remekebb és szerethetőbb karaktert keresve sem lehet találni a sorozatban. Most sem hazudtolta meg önmagát, különösen igaz ez arra a részre, amikor a középiskola diákjainak fel kellett címkéket kellett választanuk, hogy ne maradjon el a téli szünet. Remek beszédet mondott a lány, akit olyan jól árnyaltak a három évad alatt az írók, hogy egyértelműen Amy lett a kedvencem, de csakis Laurennel együtt.
Laurennel kapcsolatban sajnos kénytelen vagyok megjegyezni azt a tényt, hogy nem aknázták ki teljesen az interszexualitásából fakadó lehetőségeket, de gyanítom ez az idő rövidségének köszönhető, ugyanis Laruen pont most jutott el addig a pontig, hogy már tulajdonképpen nem szégyenkezett emiatt, sőt valamilyen szinten kommunikálni is képes volt ezzel kapcsolatban, elég csak a videokamerás, "reality készítéses" részre gondolni. A lány humorát és egyéniségét egyébként továbbra is imádtam, egyáltalán nem bántam, amiért szinte az utolsó pillanatban, de belebegtették nekünk azt, hogy a Liam iránt esetleg többet is érez, szerintem igenis jó párost alkottak volna, annak köszönhetően a két karakter egymáshoz viszonyítva teljesen tűz és víz.
Az utolsó évad során egy újabb komoly témát is feszegetett a sorozat, ez pedig a transzneműség volt, amelyet Noah karakterén keresztül próbáltak bemutatni. Bevallom őszintén, mivel sem a személyesen, sem pedig más sorozatokban nem találkoztam még nagyon transznemű szereplőkkel, kifejezetten jó volt nézni az ezzel kapcsolatos fejleményeket, hiszen sokat tanultam az esetből, arról nem is beszélve, hogy csak ilyenkor eszmél rá az ember, hogy mit is érezhet az ilyen személy. Attól pedig csak még reálisabb lett az egész, hogy emiatt a szülei kvázi kitagadták szegény srácot. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy Noah miatt Shane mekkora karakterfejlődésen ment keresztül.
Értékelés: 9/10.
Bármennyire is szeretném, maximális pontszámot nem tudok adni a harmadik évadra, egy erős kilencest azért bátran kiszórok rá. Ezennel pedig emelem a kalapom az írók és a teljes stáb előtt, amiért ilyen fontos témákhoz mertek nyúlni, közben mégis akadtak humoros na és persze kínos események is, de ettől volt olyan jó. A Faking It véget értével mindenképpen hiány alakult ki a sorozatpalettán, amit jelen pillanatban csak a The Fosters képes pótolni valamilyen szinten.
2016. augusztus 25., csütörtök
The Originals: A harmadik évadról
Összességében sajnos csalódnom kellett a sorozatban.
Úgy tűnik, hogy a Vámpírnaplók átka a spin-off sorozatát is utolérte, és két zseniális évad után egy minőségileg igencsak megkérdőjelezhető harmadik szezont hozott össze Julie Plec és csapata. És ebben az a legszörnyűbb, hogy alapjában véve tetszett az évad, hiszen a szereplők most is a toppon voltak, a nagy visszatérők és meglepő gyilkolászások pedig kellően izgalomban tarthatták volna a teljes évadot. Mégsem tudtam felhőtlenül élvezni a darálást, és ez tulajdonképpen csak egy hatalmas észrevételezésnek volt köszönhető: rettentő önismétlő volt ugyanis a teljes szezon...
Hogy mit értek önismétlés alatt? Csakúgy mint tavaly, most is fenyegető veszélyek érkeztek New Orleansba, csak ezúttal a szó szoros értelmében nem családtagok, hanem régi "barátok", akikkel elindult a vérvonal, akiknek természetesen az volt a hátsó céljuk, hogy a vérvonalat megtörve végleg megszabaduljanak Klauséktól, és csakúgy mint tavaly, idén sem jártak sikerrel. Na jó, azért mégiscsak sikerült valamit elérniük, de erről majd később.
Figyelem! A kép után Spoileresen folytatom tovább!
A főszálat képző új szereplők amilyen érdekesek voltak az elején, az idő előrehaladtával úgy váltak egyre unalmassá. Ezt pedig abból a szempontból sajnálok, mert szerintem igenis lett volna még bennük potenciál, hogyha nem feltétlenül csakis erre a Klaus-Aurora-Lucien szerelmi háromszögre erősítenek rá. Tristan is hatásosabb ellenség lett volna, ha nem minden percben csak a nővére kívánságait lesi, a kettőjük között lévő kapcsolat pedig még számomra is kissé bizarr volt, éppen ezért nem bánom, amiért végül megszabadultak mindhárom karaktertől.
Azért persze nem éltem ezt meg teljesen negatívumként, hiszen a Mikaelson család kárpótolt valamilyen szinten. Jó volt látni, ahogy Freya egyre inkább a család részévé válik. Vele kapcsolatban egyébként meg kell jegyeznem, hogy most még éppen a megfelelő mennyiségben volt jelen a varázslat, éppen ezért remélem, hogy később sem fognak átesni a ló túloldalára, és nem Freya fog minden gondot elintézni, mint Bonnie a TVD esetében.
Hogy mit értek önismétlés alatt? Csakúgy mint tavaly, most is fenyegető veszélyek érkeztek New Orleansba, csak ezúttal a szó szoros értelmében nem családtagok, hanem régi "barátok", akikkel elindult a vérvonal, akiknek természetesen az volt a hátsó céljuk, hogy a vérvonalat megtörve végleg megszabaduljanak Klauséktól, és csakúgy mint tavaly, idén sem jártak sikerrel. Na jó, azért mégiscsak sikerült valamit elérniük, de erről majd később.
Figyelem! A kép után Spoileresen folytatom tovább!
A főszálat képző új szereplők amilyen érdekesek voltak az elején, az idő előrehaladtával úgy váltak egyre unalmassá. Ezt pedig abból a szempontból sajnálok, mert szerintem igenis lett volna még bennük potenciál, hogyha nem feltétlenül csakis erre a Klaus-Aurora-Lucien szerelmi háromszögre erősítenek rá. Tristan is hatásosabb ellenség lett volna, ha nem minden percben csak a nővére kívánságait lesi, a kettőjük között lévő kapcsolat pedig még számomra is kissé bizarr volt, éppen ezért nem bánom, amiért végül megszabadultak mindhárom karaktertől.
Azért persze nem éltem ezt meg teljesen negatívumként, hiszen a Mikaelson család kárpótolt valamilyen szinten. Jó volt látni, ahogy Freya egyre inkább a család részévé válik. Vele kapcsolatban egyébként meg kell jegyeznem, hogy most még éppen a megfelelő mennyiségben volt jelen a varázslat, éppen ezért remélem, hogy később sem fognak átesni a ló túloldalára, és nem Freya fog minden gondot elintézni, mint Bonnie a TVD esetében.
Mióta Rebekah csak pár rész erejéig szokott felbukkanni, azóta Hayley a kedvenc szereplőm, akivel bizony sok minden történt az évad során, elég csak Jackson tragikus halálára gondolni. Rettentően sajnáltam, amiért így ért véget a kapcsolatuk, hiszen véleményem szerint igenis jó párossá válhattak volna. Mindenesetre ezzel szabad az út Elijah előtt, ennek azonban nem feltétlenül tudok örülni, sok tényező van ami miatt zátonyra futhat a kapcsolatuk.
Bár kétségkívül Jackson halála is meglepett, mégsem hozzá kapcsolódik a számomra legváratlanabb fordulat, és még csak nem is Camille haláltusája, aki idén végre jobban előtérbe került, mint valaha, éppen ezért járt be szép utat a karakter. Bármennyire furcsának is hangozhat, véleményem szerint ennél jobb alkalom nem is lehetett volna elbúcsúzni tőle. Szóval, ezek után nem nehéz kitalálni, hogy kire célzok: Davina megölése viselt meg a legjobban, még mindig nem tudok napirendre térni felette, pedig lassan megvan már egy hónapja is, hogy ledaráltam a harmadik évadot. Továbbra is azt gondolom, hogy Davina fejlődött a leglátványosabban, elképesztően beleszőtte magát a történésekbe, imádtam a Josh-sal való barátságát, ahogy a románcát Kollal, éppen ezért vagyok mérhetetlenül dühös, amiért képesek voltak ily módon pontot tenni a karakter végére. Titkon persze még azt remélem, hogy nem végleges Davina távozása.
Visszatérve a főszálra, míg az évad közepe fel többször is megtapasztalhattunk kissé gyengébb epizódokat, addig az évad vége felé felpörögtek az események, különösen igaz ez az évadzáró epizódra, ami tele volt meglepetésként. Marcell "üvegvámpírként" csak még érdekes lehet a továbbiakban, és végre meg merték lépni azt az írók, hogy kreáltak egy olyan ellenséget a Mikaelson család számára, aki valóban fenyegetés lehet, az pedig már csak hab a tortán, hogy pont Marcellusra esett a választás, akinek idáig is eléggé bonyolult volt a viszonya az ősi vámpírokkal.
Bár kétségkívül Jackson halála is meglepett, mégsem hozzá kapcsolódik a számomra legváratlanabb fordulat, és még csak nem is Camille haláltusája, aki idén végre jobban előtérbe került, mint valaha, éppen ezért járt be szép utat a karakter. Bármennyire furcsának is hangozhat, véleményem szerint ennél jobb alkalom nem is lehetett volna elbúcsúzni tőle. Szóval, ezek után nem nehéz kitalálni, hogy kire célzok: Davina megölése viselt meg a legjobban, még mindig nem tudok napirendre térni felette, pedig lassan megvan már egy hónapja is, hogy ledaráltam a harmadik évadot. Továbbra is azt gondolom, hogy Davina fejlődött a leglátványosabban, elképesztően beleszőtte magát a történésekbe, imádtam a Josh-sal való barátságát, ahogy a románcát Kollal, éppen ezért vagyok mérhetetlenül dühös, amiért képesek voltak ily módon pontot tenni a karakter végére. Titkon persze még azt remélem, hogy nem végleges Davina távozása.
Visszatérve a főszálra, míg az évad közepe fel többször is megtapasztalhattunk kissé gyengébb epizódokat, addig az évad vége felé felpörögtek az események, különösen igaz ez az évadzáró epizódra, ami tele volt meglepetésként. Marcell "üvegvámpírként" csak még érdekes lehet a továbbiakban, és végre meg merték lépni azt az írók, hogy kreáltak egy olyan ellenséget a Mikaelson család számára, aki valóban fenyegetés lehet, az pedig már csak hab a tortán, hogy pont Marcellusra esett a választás, akinek idáig is eléggé bonyolult volt a viszonya az ősi vámpírokkal.
Értékelés: 7/10.
Valami kissé félresiklott a harmadik évad során, éppen ezért hétnél több pontot sajnos nem tudok adni a látottakra. Mindenesetre a remény még nem szált el, sőt azzal, hogy a midseasonba érkező negyedik etap csupán 13 részes lesz, még nagyobb az esély arra, hogy az írók kikecmeregnek a maguk által ásott gödörből, és visszatér a minőség. A lehetőség adott, azzal pedig időugrással tér vissza a sorozat, és a kis Hope már beszélni is fog tudni, csak még inkább várom a folytatást. :)
Valami kissé félresiklott a harmadik évad során, éppen ezért hétnél több pontot sajnos nem tudok adni a látottakra. Mindenesetre a remény még nem szált el, sőt azzal, hogy a midseasonba érkező negyedik etap csupán 13 részes lesz, még nagyobb az esély arra, hogy az írók kikecmeregnek a maguk által ásott gödörből, és visszatér a minőség. A lehetőség adott, azzal pedig időugrással tér vissza a sorozat, és a kis Hope már beszélni is fog tudni, csak még inkább várom a folytatást. :)
2016. augusztus 18., csütörtök
Pilotkritika: Political Animals
Így kell tökéletesen megalapozni egy sorozatot.
A politikai témájú sorozatokat eddig ha tehettem, nagy ívben elkerültem, ez alól pedig egyes egyedül a Scandal élvezett kivételt, na és persze Katherine Heigl egy évadot megélt sorozata, a State of Affairs is hasonló témát boncolgatott, mégsem feltétlen sorolnám ebbe a kategóriába. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy most úgy döntöttem, adok egy esélyt a Political Animalsnak, amivel nagyszerűen tudott is élni a minisorozat. Ennyire tökéletes pilotot már régen nem láttam, ahol tényleg minden a helyén volt, kezdve az érdekes magánéleti szálaktól a szimpatikus karaktereken át, tehát konkrétan még ha akarnék sem tudnék semmibe sem belekötni.
A történet szerint Elaine Barrish, egykori First Lady úgy dönt, hogy indul az elnökségéért, amiben egész családja támogatja, végül azonban mégis veszít. Politikai karrierje azonban nem ér itt véget, hiszen külügyminiszter lesz belőle, ám végső célját nem adja fel, éppen ezért két év elteltével újból indulni készül a választásokon, ezúttal pedig minden esélye megvan rá, hogy valóban ő lehessen az USA első női elnöke. Karrierje mellett pedig a magánéleti gondokkal is meg kell küzdenie, merthogy abból is akad bőven a Barrish családban.
Azt szerintem már most leszögezhetjük, hogy Sigourney Weaver nélkül nem lett volna ennyire jó a pilot, a színésznő ugyanis kitűnő választás volt erre a többoldalú, erős és karakán Elaine megszemélyesítésre. A kisugárzása szinte már az első percben megfogott és beszippantott, teljes mértékben együtt éreztem vele és megértettem a cselekedeteit. Elképesztő, ahogy az elnököt lepipálva teljes mértékben kézben tartotta a pilotban felmerült problémát. Valóban nagy öröm ilyen kaliberű női főszereplőkkel találkozni egyes sorozatokban.
Természetesen a többiek is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ennyire beleszeressek a sorozatba. Elég csak Elaine gyerekeire gondolni, akik mindketten tartogathatnak még meglepetéseket. Na jó, Douglas esetében inkább a bulimiával küzdő menyasszonya az érdekesebb, de a folytatásban még kaphat ő is valami nagyobb szálat. A kissé alkoholista nagyi sem volt piskóta, imádtam a beszólásait, de különösen Douglas testvére, T.J. illetve az újságírónő keltette még fel a figyelmemet.
T.J. esetében nagyon is ráillik a család fekete báránya kifejezés, de cseppet sem hibáztatom amiért a drogok után nyúl, hiszen rettentő nehéz gyerekkora lehetett azáltal, hogy a szülei miatt minden lépését figyelhették, és akkor ehhez még hozzáadódik az is, hogy meleg. Kíváncsi leszek, hogy milyen irányba viszik majd el a karaktert. Míg T.J. a magánélete miatt, addig az újságírónő a szakmai karrierje miatt lehet érdekes a továbbiakban. Gondoljunk csak bele, mekkora fricska lehet az ő életében, hogy most azzal az ex Frist Lady-vel kerül bizalmasabb viszonyba, akinek anno minden döntését kifigurázta azért, mert nem merte otthagyni hűtlen férjét. Ezt remekül fel lehetne használni, márpedig valószínűleg fel is fogják, hiszen az a Greg Berlanti jegyzi a showt, aki ma a The CW szuperhősös sorozatait készíti. :)
Értékelés: 10/10.
Kész, engem kilóra megvett a sorozat, így jár neki a maximális tíz pont. Azt pedig szándékosan tartogattam a végére, hogy bár 2012-ben futott a széria, nem is lehetne ma aktuálisabb, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy Hillary Clinton milyen harcot is vív jelenleg. Szóval, a kritika megírása után neki is vetem magam a maradék öt epizódnak, és már most sajnálom, hogy csupán egyetlen egy évad készült el...
Kész, engem kilóra megvett a sorozat, így jár neki a maximális tíz pont. Azt pedig szándékosan tartogattam a végére, hogy bár 2012-ben futott a széria, nem is lehetne ma aktuálisabb, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy Hillary Clinton milyen harcot is vív jelenleg. Szóval, a kritika megírása után neki is vetem magam a maradék öt epizódnak, és már most sajnálom, hogy csupán egyetlen egy évad készült el...
2016. augusztus 15., hétfő
Quantico: Az első évadról
A vége felé kissé alábbhagyott az izgalom.
A 2015/2016-os tévés évad újoncai közül a legnagyobb meglepetése egyértelműen a Quantico, ami az ütős kezdést követően körülbelül az évad közepéig továbbra is izgalmas epizódokat szállított, ám azt követően a rengeteg új szereplőnek köszönhetően valahol félresiklott a dolog és alább hagyott a sorozat iránti érdeklődésem. A minőségileg hullámzó évadot követően azonban egy igazán minőségi évadzáró epizódot sikerült összehozni, és bizony sikerült alaposan meglepniük a terroristával kapcsolatban, annak ellenére, hogy nem feltétlenül értek egyet a választott személlyel kapcsolatban.
Kétségkívül nehéz fába vágták a fejszéjüket a készítők, amiért mindenféleképpen ragaszkodtak a flashback vagy inkább flashforward szerkezethez. A félévadzárót követően pedig nyugodtan le is zárhatták volna múltat, hiszen a jelenben történt terrorista utáni nyomozások idővel sokkal érdekesebbek lettek, mint a Quanticoban történtek, mégis ragaszkodtak a két szálon történő mesélésnek, aminek én tulajdonképpen örülök. Mindenképpen jár az elismerés, amiért a kiképzés során történtek nagyban kapcsolódtak és egyes esetekben ki is hatottak egyes karakterek jelenbeli cselekedeteire. Azt pedig már csak zárójelesen jegyezném meg, hogy a viszonylag hasonló tematikát folytató, flashback jelenetekkel tarkított Arrow írói példát vehetnének innen.
Az évad közepén bekövetkező színvonal csökkenés egyértelműen a túl sok szereplőnek volt köszönhető. Hiába kedveltem meg viszonylag hamar az Alexék felett járó évfolyamot, valahol mégiscsak a régiektől vették el a játékidőt, ráadásul néhány esetben nagyon kellett kapkodnom a fejem, hogy ne maradjak le a lényeges dolgokról, ezáltal pedig néha bizony rossz szájízzel álltam fel a székből egy-egy epizód után. Az új csapatból egyébként Drew fogott meg a leginkább, szerintem igazán jó párost alkothattak volna Alexszel, de tudtam, hogy csak ideig-óráig gondolták ezt komolyan az írók, és Alex végül Ryan mellett fog kikötni, akit valamiért a teljes évad alatt sem tudtam megkedvelni...
És ha már szóba került a főszereplő páros, azt egyértelműen kijelenthetem, hogy a szerelmi szálak egyáltalán nem a sorozat erőssége, sőt! Nagyon untam a kialakult szerelmi három és négyszögeket, ezek pedig olyan szappanos vonást adtak a sorozathoz, amiket valójában elhanyagolhattak volna. Sajnos túlságosan nagy teret kapott a romantika. A Shelby köré épült szerelmi háromszög volt talán a legfelháborítóbb, annak ellenére, hogy valamilyen szinten megértettem a lány cselekedeteit. Ezt mégsem hozom fel hibaként, hiszen ezáltal a csodálatos Marcia Cross karaktere csak még többet volt képernyőn. Hiányzott már a Született feleségek óta, remélem a második évadban is jelen lesz ha állandó szereplőként nem is, de visszatérőként mindenképpen.
Kétségkívül nehéz fába vágták a fejszéjüket a készítők, amiért mindenféleképpen ragaszkodtak a flashback vagy inkább flashforward szerkezethez. A félévadzárót követően pedig nyugodtan le is zárhatták volna múltat, hiszen a jelenben történt terrorista utáni nyomozások idővel sokkal érdekesebbek lettek, mint a Quanticoban történtek, mégis ragaszkodtak a két szálon történő mesélésnek, aminek én tulajdonképpen örülök. Mindenképpen jár az elismerés, amiért a kiképzés során történtek nagyban kapcsolódtak és egyes esetekben ki is hatottak egyes karakterek jelenbeli cselekedeteire. Azt pedig már csak zárójelesen jegyezném meg, hogy a viszonylag hasonló tematikát folytató, flashback jelenetekkel tarkított Arrow írói példát vehetnének innen.
Az évad közepén bekövetkező színvonal csökkenés egyértelműen a túl sok szereplőnek volt köszönhető. Hiába kedveltem meg viszonylag hamar az Alexék felett járó évfolyamot, valahol mégiscsak a régiektől vették el a játékidőt, ráadásul néhány esetben nagyon kellett kapkodnom a fejem, hogy ne maradjak le a lényeges dolgokról, ezáltal pedig néha bizony rossz szájízzel álltam fel a székből egy-egy epizód után. Az új csapatból egyébként Drew fogott meg a leginkább, szerintem igazán jó párost alkothattak volna Alexszel, de tudtam, hogy csak ideig-óráig gondolták ezt komolyan az írók, és Alex végül Ryan mellett fog kikötni, akit valamiért a teljes évad alatt sem tudtam megkedvelni...
És ha már szóba került a főszereplő páros, azt egyértelműen kijelenthetem, hogy a szerelmi szálak egyáltalán nem a sorozat erőssége, sőt! Nagyon untam a kialakult szerelmi három és négyszögeket, ezek pedig olyan szappanos vonást adtak a sorozathoz, amiket valójában elhanyagolhattak volna. Sajnos túlságosan nagy teret kapott a romantika. A Shelby köré épült szerelmi háromszög volt talán a legfelháborítóbb, annak ellenére, hogy valamilyen szinten megértettem a lány cselekedeteit. Ezt mégsem hozom fel hibaként, hiszen ezáltal a csodálatos Marcia Cross karaktere csak még többet volt képernyőn. Hiányzott már a Született feleségek óta, remélem a második évadban is jelen lesz ha állandó szereplőként nem is, de visszatérőként mindenképpen.
És akkor ennyit tudtam írni anélkül, hogy bármi fontos eseményt előre lelőnék, Spoileresen értekezem tovább az évadzáróban történtekről.
Mivel az évad során elsősorban a kiképzésen részt vevő FBI ügynökökre helyezték a hangsúlyt, ezért értelemszerűen közülük vártam a hunyót, pláne annak fényében, hogy a pilot idejében még mintha arról lett volna szó, hogy Alex egy társa lesz a terrorista. Éppen ezért kisebb meglepetésként ért Liam árulása, bár hazudnék ha őszinte akarok lenni, egy kicsit fel voltam rá készülve. Ő volt az egyedüli karakter, aki szinte mindig tartogatott némi meglepetést, elég csak az Omahai eseményekre gondolni. Mindenesetre jól kimagyarázták az írók, hogy miért ő a tettes, és a dominó minden darabja összeállt azáltal, hogy bemutatták mégis hogyan próbálta Alexre kenni az egészet.
Értékelés: 7/10.
Mindent összevetve egy erős hét pontot megérdemel az első évad, de többet semmiféleképpen sem. Természetesen a második évadnál is ott leszek, kíváncsi vagyok ugyanis, hogy a CIA behozásával milyen irányba halad tovább a sztori. Henry Czerny castingolását pedig jó jelnek veszem, hiszen a Revenge során bebizonyította már rátermettségét, szóval itt is hasonló karaktert várok el tőle, mint Conrad Grayson. :)
Mindent összevetve egy erős hét pontot megérdemel az első évad, de többet semmiféleképpen sem. Természetesen a második évadnál is ott leszek, kíváncsi vagyok ugyanis, hogy a CIA behozásával milyen irányba halad tovább a sztori. Henry Czerny castingolását pedig jó jelnek veszem, hiszen a Revenge során bebizonyította már rátermettségét, szóval itt is hasonló karaktert várok el tőle, mint Conrad Grayson. :)
2016. augusztus 13., szombat
Pilotkritika: Grandfathered (Apja, fia, unokája)
Kezdésnek egész jó volt.
Már az amerikai premierje óta kíváncsi vagyok a sorozatra, azonban magyar felirat hiányában inkább passzoltam. Tegnap azonban a hazai FOX is műsorára tűzte, így a mai nap folyamán végre én is megnéztem az első részt. Mivel a tengerentúlon elég hamar megbukott a show, éppen ezért minden rosszra fel voltam készülve, talán éppen amiatt ért meglepetésként, hogy tulajdonképpen milyen jól is szórakoztam az epizód nézése közben, annak ellenére, hogy volt itt bizony nem is kevés klisés jelenet. Én tehát biztosan maradok a folytatásra is.
A sorozat középpontjában a megrögzötten agglegény életmódot folytató Jimmy áll, aki egyik napról a másikra szembesül azzal, hogy a huszonéves, kissé kocka fia, Gerald mellett már egy ciki kis unokája is van már. Jimmy tehát nagy kihívás előtt áll, hiszen a vadonatúj családja mellett meg kell birkóznia az étterme vezetésével is, ami manapság nem olyan népszerű és felfuttatott, mint egykoron.
Szóval a történet pofonegyszerű, és az ebből adódó előre elképzelhető poénokat el is sütötték a szereplők, mégis a kínosabb fajta humorral volt teletűzdelve az epizód, amiket én különösen szeretek. Ezzel persze nem azt mondom, hogy röhögőgörcs tört volna rám, sőt a legtöbb esetben a nevetés helyett inkább csak mosolyogtam, mégis annyira jól volt tálalva a legtöbb klisés jelenet, hogy egyáltalán nem rónám fel hibának vagy a gyengeségnek.
Bizonyára a színészek is bőven hozzátettek ahhoz, hogy ilyen pozitívan tudjak nyilatkozni a sorozatról. Eddig nem nagyon volt szerencsém John Stamos munkásságához, csupán a Glee néhány epizódjában láttam, ahol viszont egy eléggé papucs figurát alakított. Ezek után jó volt látni egy majdhogynem macsó szerepében, és különösen várom, hogy mit fog alakítani a Scream Queens második évadában, de mégsem miatta figyeltem fel a sorozatra. Számomra Josh Peck vitt mindent, aki nagy örömömre itt is egy hasonló karaktert hoz kitűnően, mint anno a Drake & Josh során. Ha mindez nem lenne elég, ráadásul még a magyar hangja is stimmel, éppen ezért hatalmas nosztalgia faktor bujkált bennem végig, de ezt igyekeztem figyelmen kívül hagyni a pontozásnál.
Ami pedig a többieket illeti, első megérzésre mindenki szimpatikusnak tűnt, ám legyünk őszinték, tulajdonképpen csak végig asszisztáltak a két főszereplőnek, és van egy olyan érzésem, hogy ez a továbbiakban sem lesz másképp, amit nagyon sajnálok. A kislány mindenesetre tündéri, és ha a Baby Daddy első évadához hasonló szituációkba keveredik majd Gerald vagy éppen Jimmy, akkor a többi szereplő háttérbe nyomása felett is hajlandó leszek kissé szemet-hunyni.
Szóval a történet pofonegyszerű, és az ebből adódó előre elképzelhető poénokat el is sütötték a szereplők, mégis a kínosabb fajta humorral volt teletűzdelve az epizód, amiket én különösen szeretek. Ezzel persze nem azt mondom, hogy röhögőgörcs tört volna rám, sőt a legtöbb esetben a nevetés helyett inkább csak mosolyogtam, mégis annyira jól volt tálalva a legtöbb klisés jelenet, hogy egyáltalán nem rónám fel hibának vagy a gyengeségnek.
Bizonyára a színészek is bőven hozzátettek ahhoz, hogy ilyen pozitívan tudjak nyilatkozni a sorozatról. Eddig nem nagyon volt szerencsém John Stamos munkásságához, csupán a Glee néhány epizódjában láttam, ahol viszont egy eléggé papucs figurát alakított. Ezek után jó volt látni egy majdhogynem macsó szerepében, és különösen várom, hogy mit fog alakítani a Scream Queens második évadában, de mégsem miatta figyeltem fel a sorozatra. Számomra Josh Peck vitt mindent, aki nagy örömömre itt is egy hasonló karaktert hoz kitűnően, mint anno a Drake & Josh során. Ha mindez nem lenne elég, ráadásul még a magyar hangja is stimmel, éppen ezért hatalmas nosztalgia faktor bujkált bennem végig, de ezt igyekeztem figyelmen kívül hagyni a pontozásnál.
Ami pedig a többieket illeti, első megérzésre mindenki szimpatikusnak tűnt, ám legyünk őszinték, tulajdonképpen csak végig asszisztáltak a két főszereplőnek, és van egy olyan érzésem, hogy ez a továbbiakban sem lesz másképp, amit nagyon sajnálok. A kislány mindenesetre tündéri, és ha a Baby Daddy első évadához hasonló szituációkba keveredik majd Gerald vagy éppen Jimmy, akkor a többi szereplő háttérbe nyomása felett is hajlandó leszek kissé szemet-hunyni.
Értékelés: 8/10.
A felvázoltak alapján nagyjából a fő bonyodalmakra is fel lehet készülni a folytatásban, mint például az agglegény életmódot végül biztosan feladó Jimmy, vagy a fia kísérletei arra, hogy meghódítsa gyermekei anyját, de ezzel majd ráérek később foglalkozni. Mindent összevetve, a kiszámíthatósága ellenére nekem a pilot igenis tetszett, így a nyolc pontot mindenképpen megkapja tőlem.
A felvázoltak alapján nagyjából a fő bonyodalmakra is fel lehet készülni a folytatásban, mint például az agglegény életmódot végül biztosan feladó Jimmy, vagy a fia kísérletei arra, hogy meghódítsa gyermekei anyját, de ezzel majd ráérek később foglalkozni. Mindent összevetve, a kiszámíthatósága ellenére nekem a pilot igenis tetszett, így a nyolc pontot mindenképpen megkapja tőlem.
2016. augusztus 9., kedd
Pilotkritika: Containment
Nagyon figyelemfelkeltő volt az első rész.
Nemrégiben sort kerítettem a Containment első epizódjának megtekintésére, amely összességében annyira tetszett, hogy szívem már azonnal folytatnám is, ám mivel egyelőre nem készülnek tovább a magyar feliratok, ezért kénytelen vagyok parkolópályára tenni a showt. Hogy miért is folytatnám én annyira a sorozatot? Az ok igazán egyszerű: a járványos témából kiindulva természetesen voltak némi előzetes elvárásaim a sorozattal kapcsolatban, amiket a pilot remekül hozott is, kellően volt izgalmas a sztori, a szereplők pedig első benyomásra érdekesek voltak. Ezzel persze nem azt mondom, hogy minden szempontból tökéletes volt, hiszen lehetett itt jó előre látni egyes eseményeket, de amíg a tálalás ennyire jó, addig én is hajlandó vagyok szemet hunyni ezek felett.
A történet Atlantában játszódik, ahol egyik napról a másikra egy fertőzött betegnek köszönhetően elszabadul egy halálos vírus, aminek következtében, hogy elkerüljék a világjárványt, karantén alá helyezik az egész várost. A karanténnak köszönhetően embereket vagyis jobban mondva családokat szakítanak el egymástól, de ami a legsúlyosabb, hogy a karanténban rekedtek mekkora veszélynek vannak kitéve, az emberi természetből kiindulva pedig egyesek valószínűleg bármit képesek lesznek megtenni a túlélés érdekében...
Figyelem! Spoileresen folytatom a továbbiakban.
A pilotban megismerkedhettünk a főszereplőkkel, akik bár eléggé érdekes karaktereknek tűntek, de valójában egyik sem fogott meg igazán. Na jó, az általam is ismert színészek, mint Chris Wood és Claudia Black karakterei igenis felkeltették az érdeklődésemet, ez azonban elsősorban a korábbi munkáiknak köszönhető. Igazából a járvány felvázolása miatt nem is volt elegendő idő ahhoz, hogy valóban megismerjem a szereplőket, de ezzel nincs is semmi bajom, hiszen legalább kellő mértékben megalapozták a főszálat, a szereplők megismerésére pedig lesz idő a folytatásban.
A járvány felvázolása tehát szerintem a lehető legjobban sikerült, kellően izgalmas volt az egész, annak ellenére, hogy bizony voltak itt ebből fakadóan néhány kiszámítható fordulat, és ez alatt főleg a szereplők kordon általi elszeparálását értem, amivel lehet ugyan érdekes lehet majd a továbbiakban egy bizonyos szintig, de nagyon remélem, hogy nem ez lesz a fő mozgatórugó a folytatásban. Személy szerint a terhes lány karanténban ragadása érintett meg a leginkább, de azért Alex rendőrőrnagynak is elég motiváció lehet a barátnője által a járvány megállítása.
És ezzel el is érkeztünk a The CW szinten legérzékenyebb témához, a szerelmi szálakhoz, amit az írók első körben egyértelműen Chris Wood karakterén keresztül reprezentáltak. Az már az első találkozásukkor érzékelhető volt, hogy Jake és Kate mennyire szimpatizálnak egymással, ám a rohamos történéseknek köszönhetően nem volt idő ezt kellően kibontani az első részben. Én ennek nagyon örültem, hiszen egy járványos szériában ne a romantika kerüljön már a középpontba. Ha a folytatásban is csak főleg a háttérben fognak működni a szerelmi szálak, és nem lesznek sokszögek, amikhez Julie Plec "remekül ért", akkor szerintem nem lesz itt semmi probléma sem.
A történet Atlantában játszódik, ahol egyik napról a másikra egy fertőzött betegnek köszönhetően elszabadul egy halálos vírus, aminek következtében, hogy elkerüljék a világjárványt, karantén alá helyezik az egész várost. A karanténnak köszönhetően embereket vagyis jobban mondva családokat szakítanak el egymástól, de ami a legsúlyosabb, hogy a karanténban rekedtek mekkora veszélynek vannak kitéve, az emberi természetből kiindulva pedig egyesek valószínűleg bármit képesek lesznek megtenni a túlélés érdekében...
Figyelem! Spoileresen folytatom a továbbiakban.
A pilotban megismerkedhettünk a főszereplőkkel, akik bár eléggé érdekes karaktereknek tűntek, de valójában egyik sem fogott meg igazán. Na jó, az általam is ismert színészek, mint Chris Wood és Claudia Black karakterei igenis felkeltették az érdeklődésemet, ez azonban elsősorban a korábbi munkáiknak köszönhető. Igazából a járvány felvázolása miatt nem is volt elegendő idő ahhoz, hogy valóban megismerjem a szereplőket, de ezzel nincs is semmi bajom, hiszen legalább kellő mértékben megalapozták a főszálat, a szereplők megismerésére pedig lesz idő a folytatásban.
A járvány felvázolása tehát szerintem a lehető legjobban sikerült, kellően izgalmas volt az egész, annak ellenére, hogy bizony voltak itt ebből fakadóan néhány kiszámítható fordulat, és ez alatt főleg a szereplők kordon általi elszeparálását értem, amivel lehet ugyan érdekes lehet majd a továbbiakban egy bizonyos szintig, de nagyon remélem, hogy nem ez lesz a fő mozgatórugó a folytatásban. Személy szerint a terhes lány karanténban ragadása érintett meg a leginkább, de azért Alex rendőrőrnagynak is elég motiváció lehet a barátnője által a járvány megállítása.
És ezzel el is érkeztünk a The CW szinten legérzékenyebb témához, a szerelmi szálakhoz, amit az írók első körben egyértelműen Chris Wood karakterén keresztül reprezentáltak. Az már az első találkozásukkor érzékelhető volt, hogy Jake és Kate mennyire szimpatizálnak egymással, ám a rohamos történéseknek köszönhetően nem volt idő ezt kellően kibontani az első részben. Én ennek nagyon örültem, hiszen egy járványos szériában ne a romantika kerüljön már a középpontba. Ha a folytatásban is csak főleg a háttérben fognak működni a szerelmi szálak, és nem lesznek sokszögek, amikhez Julie Plec "remekül ért", akkor szerintem nem lesz itt semmi probléma sem.
Értékelés: 9/10.
Az erős kilenc pontot mindenképpen megérdemli az első rész. Én tehát mindenképpen ajánlom a sorozatot, ráadásul mivel a csatorna nem kért a második évadból, ezért tökéletes dara lehet, feltéve ha nem zárult nagy cliffhangerrel. Ám azzal mindenki számoljon, hogy sajnos azt egyelőre nem lehet tudni, hogy mikor fognak hozzá készülni tovább a magyar feliratok. Szerencsére még mindig van elég sorozat, aminek az aktuális évadjait nem sikerült még megnéznem, de azért nem bánnám, ha a nyár végén ezt is le tudnám darálni egyhuzamban. :)
Az erős kilenc pontot mindenképpen megérdemli az első rész. Én tehát mindenképpen ajánlom a sorozatot, ráadásul mivel a csatorna nem kért a második évadból, ezért tökéletes dara lehet, feltéve ha nem zárult nagy cliffhangerrel. Ám azzal mindenki számoljon, hogy sajnos azt egyelőre nem lehet tudni, hogy mikor fognak hozzá készülni tovább a magyar feliratok. Szerencsére még mindig van elég sorozat, aminek az aktuális évadjait nem sikerült még megnéznem, de azért nem bánnám, ha a nyár végén ezt is le tudnám darálni egyhuzamban. :)
2016. augusztus 2., kedd
iZombie: A második évadról
Ezúttal is jól szórakoztam a sorozat darálása alatt.
A zseniális első etap után kicsit félve vágtam neki a második szezonnak: egyrészről tartottam attól, hogy olyan minőségromlást fogok tapasztalni, mint tavaly a Reign esetében, másrészt pedig attól sem voltam túlságosan lelkes, hogy idén több epizóddal gazdálkodhattak az írók. Míg az első évadban tizenhárom részt kellett megtölteniük érdekes nyomozásokkal és magánéleti szálakkal, addig most minderre már tizenkilenc epizód állt rendelkezésükre. Ezek alapján sajnos azt kell mondjam, a félelmem nem volt alaptalan, ugyanis voltak itt kisebb üres járatok és elhúzott szálak, de egyik sem volt olyan vészes, és különben is jól szórakoztam a dara közben, így tehát összességében elégedett vagyok a látottakkal.
Spoileresen folytatom a továbbiakban.
Az előző évad végi cliffhangert rögtön az első epizódban pár perc alatt feloldották, amivel nem is lett volna semmi problémám sem, de ezzel Liv családja teljesen kikerült a képből, amit igazán sajnálok, hiszen az első évadban megkedveltem őket, annak ellenére, hogy valójában sohasem kaptak nagy teret, pedig szerintem lett volna bennük lehetőség, ez esetben pedig főképp Liv édesanyjára gondolok. Szerencsére azonban kaptunk helyette több új szálat is, elég csak Blaine apjára vagy a Max Rangersre gondolni.
Üdítő volt látni, ahogy Max Rangers mellékszálból szépen lassan kinőtte magát központi szállá. Ennek azért is örültem igazán, mert rég utáltam már ennyire valakit, mint Vaughn Du Clarkot ahogyan a lánya sem dobta be magát a szívembe, Gildát viszont még valamilyen szinten meg is értettem. Míg emberként az apjához hasonlóan ő is velejéig gonosznak tűnt, addig zombiként már láttam benne valami emberséget is, és nem tagadom, kicsit megsajnáltam, amikor számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az apját egy fikarcnyit sem érdekli a sorsa, csakis a pénz. Ettől függetlenül nem hullajtottam krokodilkönnyeket, amikor a zombitámadást követően mindketten meghaltak. Egyáltalán nem bánom, amiért pont került a két karakter végére, hiszen amit csak lehetett, mindent kihoztak belőlük az írók és kész. Az azért mégiscsak eléggé furcsa, és egyben vicces rész volt, amikor Gilda a saját apja agyából lakmározott.
A nyomozásokat továbbra is élveztem, ezúttal is akadtak érdekes ugyanakkor kissé unalmas esetek is, Liv és Clive azonban még mindig nagyon jó párost alkot együtt, ráadásul a nyomozónak ezúttal már akadt egy kis magánélete is, az FBI ügynöknek köszönhetően, aki naná, hogy a városban történt furcsaságokat jött kivizsgálni, így tehát majdhogynem minden szál kapcsolódott a másikhoz valamilyen szinten, ezért pedig jár az elismerés a készítőknek. A legjobban mégis annak örülök, hogy végre Clive is megtudta az igazságot az egész zombiügyről, ebből kifolyólag pedig rettentő kíváncsi leszek, hogy a továbbiakban milyen irányban befolyásolja majd a páros munkáját. Remélem hasonló szinten fog elsülni, mint Peyton esetében, aki ezzel sokkal jobban a csapat része lett, éppen ezért örülök annak, hogy a harmadik már ő is állandó szereplő lesz.
Míg tehát a zombis-nyomozós szálakat jól kezelték az írók, addig a romantikus vonalat már kevésbé, de ez a The CW gyerekbetegsége, nemigaz? Nem is értem, hogy miért erőltetik ennyire ezt a Liv és Major párost, amikor az egész rettentő reménytelennek tűnik. Liv számára még Drake is jobb pasinak tűnt, mint Major, de az igazán telitalálat kétségkívül Lowell volt... Mindenesetre most, hogy már Major is ismételten zombi lett, minden akadály elgördült a páros előtt, úgyhogy végre összejöhethessenek, hogy lássák mennyire nem illenek össze. Félre ne értsetek, én is azt szeretném, ha minden rendben lenne köztük, hiszen Liv nagyon is megérdemelné végre a boldogságot, de figyelembe véve az eltelt két évad történéseit, nem hiszem, hogy sokáig együtt maradnának.
Spoileresen folytatom a továbbiakban.
Az előző évad végi cliffhangert rögtön az első epizódban pár perc alatt feloldották, amivel nem is lett volna semmi problémám sem, de ezzel Liv családja teljesen kikerült a képből, amit igazán sajnálok, hiszen az első évadban megkedveltem őket, annak ellenére, hogy valójában sohasem kaptak nagy teret, pedig szerintem lett volna bennük lehetőség, ez esetben pedig főképp Liv édesanyjára gondolok. Szerencsére azonban kaptunk helyette több új szálat is, elég csak Blaine apjára vagy a Max Rangersre gondolni.
Üdítő volt látni, ahogy Max Rangers mellékszálból szépen lassan kinőtte magát központi szállá. Ennek azért is örültem igazán, mert rég utáltam már ennyire valakit, mint Vaughn Du Clarkot ahogyan a lánya sem dobta be magát a szívembe, Gildát viszont még valamilyen szinten meg is értettem. Míg emberként az apjához hasonlóan ő is velejéig gonosznak tűnt, addig zombiként már láttam benne valami emberséget is, és nem tagadom, kicsit megsajnáltam, amikor számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az apját egy fikarcnyit sem érdekli a sorsa, csakis a pénz. Ettől függetlenül nem hullajtottam krokodilkönnyeket, amikor a zombitámadást követően mindketten meghaltak. Egyáltalán nem bánom, amiért pont került a két karakter végére, hiszen amit csak lehetett, mindent kihoztak belőlük az írók és kész. Az azért mégiscsak eléggé furcsa, és egyben vicces rész volt, amikor Gilda a saját apja agyából lakmározott.
A nyomozásokat továbbra is élveztem, ezúttal is akadtak érdekes ugyanakkor kissé unalmas esetek is, Liv és Clive azonban még mindig nagyon jó párost alkot együtt, ráadásul a nyomozónak ezúttal már akadt egy kis magánélete is, az FBI ügynöknek köszönhetően, aki naná, hogy a városban történt furcsaságokat jött kivizsgálni, így tehát majdhogynem minden szál kapcsolódott a másikhoz valamilyen szinten, ezért pedig jár az elismerés a készítőknek. A legjobban mégis annak örülök, hogy végre Clive is megtudta az igazságot az egész zombiügyről, ebből kifolyólag pedig rettentő kíváncsi leszek, hogy a továbbiakban milyen irányban befolyásolja majd a páros munkáját. Remélem hasonló szinten fog elsülni, mint Peyton esetében, aki ezzel sokkal jobban a csapat része lett, éppen ezért örülök annak, hogy a harmadik már ő is állandó szereplő lesz.
Míg tehát a zombis-nyomozós szálakat jól kezelték az írók, addig a romantikus vonalat már kevésbé, de ez a The CW gyerekbetegsége, nemigaz? Nem is értem, hogy miért erőltetik ennyire ezt a Liv és Major párost, amikor az egész rettentő reménytelennek tűnik. Liv számára még Drake is jobb pasinak tűnt, mint Major, de az igazán telitalálat kétségkívül Lowell volt... Mindenesetre most, hogy már Major is ismételten zombi lett, minden akadály elgördült a páros előtt, úgyhogy végre összejöhethessenek, hogy lássák mennyire nem illenek össze. Félre ne értsetek, én is azt szeretném, ha minden rendben lenne köztük, hiszen Liv nagyon is megérdemelné végre a boldogságot, de figyelembe véve az eltelt két évad történéseit, nem hiszem, hogy sokáig együtt maradnának.
Értékelés: 8/10.
Bár voltak kissé unalmasabb részek, és a szerelmi szálakkal sem vagyok túlzottan megelégedve, ettől függetlenül egy erős nyolc pontot mindenképpen megérdemel a második évad. Az évadzáró epizód pedig olyan volumenű kvázi cliffhangerrel fejeződött be a katonaság megjelenésével, hogy én már most nagyon várom a harmadik évad premierjét, amire sajnos csak midseasonban kerül sor. A második évadra visszatérve tehát, én továbbra is nyugodt szívvel ajánlom a sorozatot megtekintésre, remélem minél adtok neki egy esélyt. :)
Bár voltak kissé unalmasabb részek, és a szerelmi szálakkal sem vagyok túlzottan megelégedve, ettől függetlenül egy erős nyolc pontot mindenképpen megérdemel a második évad. Az évadzáró epizód pedig olyan volumenű kvázi cliffhangerrel fejeződött be a katonaság megjelenésével, hogy én már most nagyon várom a harmadik évad premierjét, amire sajnos csak midseasonban kerül sor. A második évadra visszatérve tehát, én továbbra is nyugodt szívvel ajánlom a sorozatot megtekintésre, remélem minél adtok neki egy esélyt. :)
2016. július 25., hétfő
Pilotkritika: Barracuda
Rég láttam már ennyire ütős első részt.
Körülbelül két héttel ezelőtt indult el Ausztráliában a Barracuda c. négy részes minisorozat, amely Christos Tsiolkas azonos című regénye alapján készült, és én már a premier óta meg akartam nézni az első részt, mégpedig a különleges alapsztori miatt. Rögtön neki is kezdtem felirat nélkül, de sajnos öt perc után fel kellett adnom, ugyanis az erős ausztrál akcentus miatt alig értettem valamit... A hétvégén azonban szerencsére elkészült a magyar felirat, így gyorsan meg is néztem. Egyáltalán nem csalódtam a pilotban, sőt mi több, ilyen erős kezdést már rég nem tapasztaltam.
Az alapsztori a következő: a főhősünk Danny egy rendkívül tehetséges úszó, aki sporteredményeinek köszönhetően ösztöndíjjal bejut egy igen befolyásos elit iskolába, ám a szegény származása miatt csapattársai állandóan zaklatják a srácot. Danny legfőbb vágya, hogy ő versenyzőként ő is ott lehessen a 2000-es Olimpián, aminek ugyebár Sydney lesz a helyszíne. A kérdés már csak az, hogy ilyen körülmények között is képes lesz-e csakis a céljaira koncentrálni vagy sem.
Az olimpia kapcsán bizony nem nehéz kitalálni, hogy a sorozat a '90-es években játszódik, és én már csak emiatt is adtam volna egy esélyt a szériának, ám mégsem emiatt figyeltem fel rá elsősorban, hanem az úszásnak köszönhetően. Bár eddig nem nagyon hangoztattam az oldalon, de az úszás az egyetlen olyan sportág, amit aránylag nyomon is követek, és bizony eddig még nem volt szerencsém egy olyan sorozathoz, aminek a központi témája e köré épült volna. Nos, hála a Barracudának, ez most már nincs így.
A jó téma mellett a karakterek illetve színészek kiválasztása sem utolsó szempont, és ez esetben sem tudok belekötni a látottakba. Danny már az első perctől kezdve elnyerte a szimpátiámat, így nagyon is együtt tudtam vele érezni, amikor a csapattársai olyan lekezelően bántak vele. Már alap esetben is nehéz lehet beilleszkedni egy új közegbe, de ha a közeg nem akar elfogadni téged, és folyamarosan csak azt nézik, hogy hol tudnának neked keresztbe tenni, nos az rohadtul szar lehet. Szerencsére Danny-t kemény fából faragták, és a végén megmutatta nekik, hogy igenis van okuk tartani tőle.
Ami az úszócsapatot illeti, hiába voltak szemetek, valahol megértettem a cselekedetüket, különösen a csapatkapitányét, Martinét, aki noha nem mutatta ki, de véleményem szerint nehéz nyomás nehezedhet rá, az edzőnek de különösen az édesanyjának köszönhetően. Martin édesanyja egyébként elég kevés szerepet kapott az első részben, de ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy rossz érzéseket váltson ki belőlem. És ha már szóba hoztam a felnőtt generációt, az anyákon is egyértelműen lehetett látni, hogy mennyire lenézik Danny-t és a családját, akkor ezek után mit várhatunk el a gyerekeiktől? A rész végén látható folytatás alapján szerencsére nem a bullying-ról fog szólni a maradék három rész, aminek külön örülök, hiszen hosszú út vezet még Danny előtt, hogy elindulhasson a végén az olimpián.
Azt pedig már csak érdekességként jegyezném meg, hogy a sorozatnak az edző révén vannak magyar vonatkoztatásai is. Az edző ugyanis elvileg magyar származású, és a rész közepén még pálinkát is itatott a tanítványaival, miközben egy magyar szó is elhangzott, ezen pedig igazán elmosolyodtam. Kíváncsi leszek, hogy ez a vonal a továbbiakban is megmarad-e, de természetesen akkor sem leszek mérges, ha többet ez nem kerül szóba. Így is elég jófejnek tűnt Mr. Torma, és gyanítom, hogy fog még ő meglepetéseket okozni. Az mindenesetre tetszett, ahogyan folyamatosan tanácsokkal látta el Danny-t, meglátjuk, hogy mi sül majd ki belőle.
Az alapsztori a következő: a főhősünk Danny egy rendkívül tehetséges úszó, aki sporteredményeinek köszönhetően ösztöndíjjal bejut egy igen befolyásos elit iskolába, ám a szegény származása miatt csapattársai állandóan zaklatják a srácot. Danny legfőbb vágya, hogy ő versenyzőként ő is ott lehessen a 2000-es Olimpián, aminek ugyebár Sydney lesz a helyszíne. A kérdés már csak az, hogy ilyen körülmények között is képes lesz-e csakis a céljaira koncentrálni vagy sem.
Az olimpia kapcsán bizony nem nehéz kitalálni, hogy a sorozat a '90-es években játszódik, és én már csak emiatt is adtam volna egy esélyt a szériának, ám mégsem emiatt figyeltem fel rá elsősorban, hanem az úszásnak köszönhetően. Bár eddig nem nagyon hangoztattam az oldalon, de az úszás az egyetlen olyan sportág, amit aránylag nyomon is követek, és bizony eddig még nem volt szerencsém egy olyan sorozathoz, aminek a központi témája e köré épült volna. Nos, hála a Barracudának, ez most már nincs így.
A jó téma mellett a karakterek illetve színészek kiválasztása sem utolsó szempont, és ez esetben sem tudok belekötni a látottakba. Danny már az első perctől kezdve elnyerte a szimpátiámat, így nagyon is együtt tudtam vele érezni, amikor a csapattársai olyan lekezelően bántak vele. Már alap esetben is nehéz lehet beilleszkedni egy új közegbe, de ha a közeg nem akar elfogadni téged, és folyamarosan csak azt nézik, hogy hol tudnának neked keresztbe tenni, nos az rohadtul szar lehet. Szerencsére Danny-t kemény fából faragták, és a végén megmutatta nekik, hogy igenis van okuk tartani tőle.
Ami az úszócsapatot illeti, hiába voltak szemetek, valahol megértettem a cselekedetüket, különösen a csapatkapitányét, Martinét, aki noha nem mutatta ki, de véleményem szerint nehéz nyomás nehezedhet rá, az edzőnek de különösen az édesanyjának köszönhetően. Martin édesanyja egyébként elég kevés szerepet kapott az első részben, de ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy rossz érzéseket váltson ki belőlem. És ha már szóba hoztam a felnőtt generációt, az anyákon is egyértelműen lehetett látni, hogy mennyire lenézik Danny-t és a családját, akkor ezek után mit várhatunk el a gyerekeiktől? A rész végén látható folytatás alapján szerencsére nem a bullying-ról fog szólni a maradék három rész, aminek külön örülök, hiszen hosszú út vezet még Danny előtt, hogy elindulhasson a végén az olimpián.
Azt pedig már csak érdekességként jegyezném meg, hogy a sorozatnak az edző révén vannak magyar vonatkoztatásai is. Az edző ugyanis elvileg magyar származású, és a rész közepén még pálinkát is itatott a tanítványaival, miközben egy magyar szó is elhangzott, ezen pedig igazán elmosolyodtam. Kíváncsi leszek, hogy ez a vonal a továbbiakban is megmarad-e, de természetesen akkor sem leszek mérges, ha többet ez nem kerül szóba. Így is elég jófejnek tűnt Mr. Torma, és gyanítom, hogy fog még ő meglepetéseket okozni. Az mindenesetre tetszett, ahogyan folyamatosan tanácsokkal látta el Danny-t, meglátjuk, hogy mi sül majd ki belőle.
Értékelés: 10/10.
Annyira jó volt nézni az első részt, hogy még a szokatlan hosszúsága sem tűnt fel - az amerikai negyven perces sorozatokkal ellentétben a Barracuda játékideje legalább ötven perc - éppen ezért nyugodt szívvel adok rá tíz pontot. Már most rettentő kíváncsi vagyok a folytatásra, de azt hiszem megvárom a negyedik részt is, hogy egyhuzamban nézhessem majd meg. Addig is, csakis ajánlani tudom megtekintésre az első részt, remélem minél többen esélyt adtok neki. :)
Annyira jó volt nézni az első részt, hogy még a szokatlan hosszúsága sem tűnt fel - az amerikai negyven perces sorozatokkal ellentétben a Barracuda játékideje legalább ötven perc - éppen ezért nyugodt szívvel adok rá tíz pontot. Már most rettentő kíváncsi vagyok a folytatásra, de azt hiszem megvárom a negyedik részt is, hogy egyhuzamban nézhessem majd meg. Addig is, csakis ajánlani tudom megtekintésre az első részt, remélem minél többen esélyt adtok neki. :)
2016. július 22., péntek
How to Get Away with Murder: A második évadról
Kicsikét csalódtam a sorozatban.
A zseniális első szezon után bizony nagy elvárásokkal vágtam neki a másodiknak, és valószínűleg pont emiatt álltam fel a géptől kissé keserű szájízzel a darálást követően. Továbbra is nagyon szeretem a sorozatot, hiszen a történet rendkívül pörgős, a karakterek pedig ugyanakkor szerethetőek a maguk módján, mégis két negatívumot is kitudok emelni az évadból, amelyek ráadásul élénkebben élnek bennem, mint a pozitív momentumok. Egyrészről a heti ügyek drasztikus csökkenését nem néztem jó szemmel, másrészt pedig az egy újabb gyilkosság eltussolásából adódó bonyodalmak sem tetszett túlzottan, annak ellenére, hogy teljesen logikusan volt felépítve az egész.
Spoileresen folytatom a továbbiakban.
Azt már eddig is tudtuk, hogy az országos tévék kínálatához képest a szokásosnál sokkal rövidebb, tizenöt epizódos etapokkal jelentkezik a sorozat, - részben Viola Davis szerződése miatt - ennek ellenére ezúttal is több főszállal operált a show, amelyek tulajdonképpen valamilyen szinten még fedték is egymást, ez pedig igazán figyelemreméltó, ugyanakkor idén már felfedeztem kisebb-nagyobb hibákat is, amiket tavaly nem. Talán nem látom ezentúl rózsaszín szemüvegen keresztül a sorozatot? Lehetséges, mindenesetre az tény, hogy Annalise férjének megölése kapcsán szinte semmivel sem jutott előrébb a bíróság a teljes évad alatt, hiszen miután bebizonyosodott Nate ártatlansága, ezt a szálat kvázi parkolópályára tették, aminek én egyáltalán nem örülök. Kíváncsi lennék rá, hogy végül melyik karakter húzza majd a rövidebbet, de az is lehet, hogy ezt már sosem tudjuk meg...
Az évad fő átívelő szálát kétségkívül a Hapstall ügy adta, ami amilyen izgalmas volt az elején annyira lett egyre unalmasabb az idő előrehaladtával, sőt mi több, nem elég, hogy ezzel csak a roppant érdekes heti ügyektől vették el a játékidőt, de az évad második felében már az az érzésem volt, hogy már az írók sem tudnak mit kezdeni az egésszel. A legmeglepőbb mégiscsak az volt, amikor Annalise pár perc alatt lezárta a szálat azzal, hogy a Calebet sorozatgyilkosnak titulálta, amit egyébként magam sem tudtam eldönteni, hogy ez most valóban az igazság, vagy csak az "Annalise féle" igazság, amiből idén is kijutott, gondoljunk csak az ügyésznő halálának elrendezésére, akit ugyebár Asher ölt meg. Mi tagadás, jót nevettem ezeken a valójában drámainak szánt jeleneteken, mert rögtön eszembe jutott a tavalyi eset, éppen ezért hiába voltak logikusak a cselekedetek, és hiába értettem én, hogy miért akarja védelmezni Annalise a csapatát, ettől függetlenül önismétlésként éltem meg az egészt. Azért valami jó is kisült az egészből, hiszen végre Asher előtt sincsenek már titkok.
Spoileresen folytatom a továbbiakban.
Azt már eddig is tudtuk, hogy az országos tévék kínálatához képest a szokásosnál sokkal rövidebb, tizenöt epizódos etapokkal jelentkezik a sorozat, - részben Viola Davis szerződése miatt - ennek ellenére ezúttal is több főszállal operált a show, amelyek tulajdonképpen valamilyen szinten még fedték is egymást, ez pedig igazán figyelemreméltó, ugyanakkor idén már felfedeztem kisebb-nagyobb hibákat is, amiket tavaly nem. Talán nem látom ezentúl rózsaszín szemüvegen keresztül a sorozatot? Lehetséges, mindenesetre az tény, hogy Annalise férjének megölése kapcsán szinte semmivel sem jutott előrébb a bíróság a teljes évad alatt, hiszen miután bebizonyosodott Nate ártatlansága, ezt a szálat kvázi parkolópályára tették, aminek én egyáltalán nem örülök. Kíváncsi lennék rá, hogy végül melyik karakter húzza majd a rövidebbet, de az is lehet, hogy ezt már sosem tudjuk meg...
Az évad fő átívelő szálát kétségkívül a Hapstall ügy adta, ami amilyen izgalmas volt az elején annyira lett egyre unalmasabb az idő előrehaladtával, sőt mi több, nem elég, hogy ezzel csak a roppant érdekes heti ügyektől vették el a játékidőt, de az évad második felében már az az érzésem volt, hogy már az írók sem tudnak mit kezdeni az egésszel. A legmeglepőbb mégiscsak az volt, amikor Annalise pár perc alatt lezárta a szálat azzal, hogy a Calebet sorozatgyilkosnak titulálta, amit egyébként magam sem tudtam eldönteni, hogy ez most valóban az igazság, vagy csak az "Annalise féle" igazság, amiből idén is kijutott, gondoljunk csak az ügyésznő halálának elrendezésére, akit ugyebár Asher ölt meg. Mi tagadás, jót nevettem ezeken a valójában drámainak szánt jeleneteken, mert rögtön eszembe jutott a tavalyi eset, éppen ezért hiába voltak logikusak a cselekedetek, és hiába értettem én, hogy miért akarja védelmezni Annalise a csapatát, ettől függetlenül önismétlésként éltem meg az egészt. Azért valami jó is kisült az egészből, hiszen végre Asher előtt sincsenek már titkok.
A pörgős sztori mellett a karakterek szerelmi élete is terítékre került, ahol történtek meglepő párosítások Michaela és Asher személyében, valamint Annalise kapcsán is meglepődtem egy picit, az ügyvédnő kapcsán, azonban Laurel és Frank szétválasztását rettentően sajnálom. Öröm volt nézni, ahogyan Frank megnyílik a lánynak és még a családját is bemutatta neki, erre egyik pillanatról a másikra szakítanak. Na jó, megértettem én, hogy Laurel miért döntött így, ettől függetlenül remélem, hogy előbb vagy utóbb ismét egymásra találnak.
Azért, hogy pozitívumot is mondjak a párosokkal kapcsolatban, a sok szakítás ellenére nagy örömömre a Connor és Oliver továbbra is együtt vannak. Idén is annyira cuki jeleneteket írtak az írók nekik, annak pedig külön örülök, hogy Oliver egyre jobban a csapat része, ráadásul a harmadik évadban már állandó szereplő lesz, úgyhogy már csak miatta is nagyon várom az őszt. Remélem, hogy nem fognak szakítani a folytatásban sem, pláne így, hogy már nem csak Connornak vannak titkai, hanem Olivernek is azáltal, hogy visszamondta a Stanfordi átjelentkezést...
Értékelés: 8/10.
Mindent összevetve az erős nyolc pontot megérdemli a második évad, ráadásul ez a nyolc pont más sorozatok esetén akár tízet is jelenthet. A kisebb csalódás ellenére továbbra is erős sorozatnak tartom a HTGAWM-t, éppen ezért bízom benne, hogy a harmadik évad már az elsőhöz hasonló minőséget fog produkálni, és nem lesznek a címhez hűek a készítők, vagyis nem fognak még egy gyilkosságot eltussolni, bár az évad végi cliffhanger alapján erre nem mernék nyugodt szívvel fogadni. Akármi is lesz, a negatívabb hangvételű kritika ellenére én csakis ajánlani tudom darálásra a sorozatot. :)
