Könyvkritika: Ryan Loveless - Ethan és Carter

Ismét egy fantasztikus könyvet ragadtam a kezembe.

Gondoltam, mivel annyira bejött a Fogadj el! illetve a Szívből, színből igazán kötetek, melyek a Könyvmolyképző Szivárvány kör sorozatba tartoznak, maradok a jól bejáratott műfajnál, és milyen jól tettem. Annyira örülök, hogy belevágtam a könyvolvasásba, az pedig külön öröm, hogy mennyi könyv vár még rám. Visszatérve a regényhez, azt hiszem az fogott meg igazán, mennyire hétköznapszerűen ábrázolta főhőseinket. Tényleg elhiszem, hogy mindez akár a szomszédságomban is megtörténhetne. Annyira magával ragadott, hogy két nap alatt kivégeztem, ha nem lettek volna egyéb kötelességeim, akkor akár egy nap alatt is elég lett volna. :)

Az alaptörténet: Carter, aki Tourette szindrómával küzd, most költözött Los Angelesből egy kisvárosba, miután megunta, hogy a nagyvárosban lakó emberek mennyire lenézik a betegsége miatt. Már első pillantásra megtetszik neki a szomszéd fiú, Ethan, akiről kiderül, hogy egy baleset következtében maradandó sérüléseket szenvedett, így kénytelen a szüleivel együtt élnie. Már az első pillanattól lehetett tudni, hogy a legvégén Ethan és Carter össze fognak jönni, mégis az odáig vezető út egyszerűen fantasztikus volt. Ráadásul a regény közepe táján bekövetkezett egy fordulópont, mely kapcsán a megbocsájtás téma is előjött.

Már eleve az alaptörténet elsőre megfogott, hiszen nem sok olyan könyv van a palettán, ami két, valamilyen szinten beteg ember szeret egymásba, és próbálják normális párként megélni a napokat. Az pedig, hogy két fiúról van szó, még különlegesebbé tette az egészet. Ráadásul rendkívül szimpatikusak a főhőseink, nem lehet őket nem szeretni. További pozitívum, hogy egyes tulajdonságaikban, a két srác szöges ellentétei egymásnak, gondolok itt arra, hogy míg Ethan csak feketében és fehérben látja a világot, vagyis kertelés nélkül elmondja mindenről a véleményét, addig Carter sokkal zárkózottabb személyiség, és valamilyen szinten mindig próbálja kerülni a konfliktusokat. Ám a kapcsolatuknak köszönhetően, mindketten tanulnak a másiktól, így Carter idővel egyre jobban megnyílik, míg Ethan megtanulja mi az a kegyes hazugság, vagy azt, hogy nem kell mindig mindent elmondania akárkinek.

Valójában a könyvben egyetlen negatív karakter sincs - leszámítva Mike-ot és Douglas-t - a szülők és a közeli barátok pedig annyira természetes dologként kezelték a másságot, hogy már csak emiatt megérte elolvasni. Ethan szülei pedig irigylésre méltóak, el sem tudom képzelni, milyen lehetett nekik közvetlenül Ethan balesete után, mennyit szenvedhettek, biztos sok időbe tartott felfogni és elfogadni a helyzetet. Ethan testvére, Elliot is nagyon jó karakter volt, akinek tulajdonképpen hamar fel kellett nőnie, és a bátyjával szemben úgy kellett viselkednie, mint ha ő lenne az idősebb. Ez most egy kicsit érthetetlennek tűnik, de ha elolvassátok a könyvet, akkor érteni fogjátok, mire gondoltam.

FIGYELEM! Spoileresen folytatom tovább.

A könyv végéről Spoileresen: Ahogy említettem, a sztori közepénél jött egy csavar, mikor kiderült, hogy Ethan-t nem is egy kocsi ütötte el, hanem Mike és Douglas intézte el őt brutálisan. Bár Ethan megbocsájtott nekik a végén (itt is látszik, mennyire jó szíve van a srácnak), én képtelen lettem volna rá, ahogy rajta kívül a többiek sem voltak képesek. Ethan és Carter természetesen együtt maradtak, ráadásul annyira természetes módon költözött be Ethan Carter-hez. :)

Értékelés: 10/10
Egy ilyen kimerítően pozitív kritika után nem is adhatnék mást a könyvnek, mint a maximális pontszámot. És azt még nem is említettem, mennyire örülök annak, hogy felhívta rá a figyelmemet arra, hogy a Tourette szindrómának számos változata van. Azt hiszem a jövőben ismét elolvasom majd a könyvet. :)