Pilotkritika: Shadowhunters

A pilot kissé csalódás volt, a második rész azonban kellemes meglepetés.

Régóta figyelemmel kísérem már a sorozat útját, így természetesen amint lehetett én is megnéztem az első részt. Mivel az ABC Family, vagyis akarom mondani most már Freeform az interneten elérhetővé tette a második epizódot is, gondoltam az első két részről írom majd meg a pilotkritikát, és milyen jól is tettem. Nem is értem, hogy miért nem dupla epizóddal debütált a sorozat, ugyanis maga  a pilot nem varázsolt el túlzottan, nagyon kellett a második rész is hozzá, hogy nyugodtan azt tudjam mondani: igenis kitartok az első évad mellett.

A történet középpontjában Clary áll, aki tizennyolc évesen jön rá, hogy ő valójában nem egy közönséges ember vagyis mondén, hanem egy árnyvadász, és csak édesanyja, Jocelyn elrablása után csöppen bele ebbe a világba. Clary legfőbb célja, hogy megtalálja édesanyját, akit egykori szeretője, Valentine raboltatott el, aki az egyik legerősebb árnyvadász és legfőképp azért tart igényt Jocelynre, hogy megtudja mégis hova rejthette el a végzet ereklyéét, mellyel képes lenne elpusztítani többek között a tündéreket, vámpírokat és vérfarkasokat, egyszóval azokat, akiket valamiért ki nem állhat. Clary szerencsére nincs egyedül, hiszen a legjobb barátja, Simon mellett további árnyvadászok, név szerint Jace, Alec és Isabelle is segít a lánynak, hogy a rettentő katasztrófa ne következzen be.

Mivel sem a könyvet nem olvastam még, amin a sorozat is alapul, sem pedig a pár évvel ezelőtt készült filmet nem láttam, éppen ezért nincs összehasonlítási alapom, így véleményt sem tudok formálni, hogy most a sorozat vagy a film jobb-e. Azt azért halkan megjegyezném, hogy első látásra a sorozatban látható színészek sokkal szimpatikusabbnak tűnnek, mint akik a filmben játszottak.

És akkor most már csakis a sorozatot fogom értékelni. Természetesen a kép után Spoileres leszek.

Szóval, maga a pilot nekem nem jött be túlságosan, úgy éreztem, hogy sok mindent akarnak egy részbe belezsúfolni, holott a legtöbb kérdésre válaszokat nem kaptunk. Elég ha csak Clary szemszögéből szemléljük az eseményeket: az anyja eltűnt, majd kiderül, hogy a nevelő apjában sem bízhat, ezt követően pedig egy idegen helyen találja magát, az addigi élete kvázi teljes mértékben a feje tetejére fordult és a kérdések megválaszolására lényegében csak a második részben került sor. Maga az alapsztori egyébként nekem nagyon tetszik, remélem, hogy ezáltal izgalmas és fordulatos lesz az első évad, ami jelen pillanatban 13 részre lett berendelve, de a nézettségtől függően ez a szám még változhat.

Nemcsak a történet, hanem a karakterek miatt sem ártott volna egyben leadni a két részt, hiszen személy szerint én a második epizódban kedveltem meg igazán a szereplőket. Jobban belegondolva, ez nem is túlságosan meglepő, a pilotban ugyanis sok idő ment el az alapozással valamint kaptunk néhány múltbeli jelenetet is, amikkel nem is volt semmi probléma, csak így nem volt elég idő igazán megismerni a szereplőket, ám ezt a hiányosságot a folytatásban pótolták. Érdekes módon a legtöbb időbe Clary megkedvelése tartott, magam sem tudom, hogy miért. Talán az bosszantott a leginkább vele kapcsolatban, hogy a színésznőn nagyon meglátszik a valódi életkora, és ez bizony visszavett az élvezhetőségi faktorból. Ettől függetlenül viszont remekül hozta a karaktert, így szerintem ez nem lesz már probléma a továbbiakban.

A többi árnyvadász, na meg persze Simon sokkal hamarabb felkeltették az érdeklődésemet, köszönhetően az egyéniségüknek. Simont a kockasága miatt, Isabella-t a feltűnősége és belevalósága miatt, Alecet pedig a titokzatossága miatt kedveltem meg igazán, Jace pedig, nos eddig ő tűnik a legdimenziósabb karakternek, hiszen míg kívülről keménynek próbál tűnni, és azt hangoztatja, hogy nincsenek érzése, addig egyértelműen látszik rajta, hogy ez mennyire nem igaz, na meg Clary már az első pillanattól kezdve felkeltette az érdeklődését. :)

Értékelés: 7/10.

Míg a pilotra egy gyenge hat pontot tudnék adni, addig a második rész már simán megér egy nyolcast is, éppen ezért adtam végül hét pontot a kezdésre, ami kiindulási pontnak tökéletes, hiszen innen van lehetőség fejlődni, a lehetőség pedig nagyon is adott. Kezdésnek tehát ez egyáltalán nem volt rossz, én pedig nagyon remélem, hogy a folytatás csak még jobb lesz.